"Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. (...) Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra." -Márai Sándor-
- Megszállta az ördög!
Ilyen és ezekhez hasonló mondatok érték el hallójáratomat. Mire észbe kaptam, már késő volt. A tömegben egy kis út nyílt, ahonnan rendőrök igyekeztek felém.
Talpra ugrottam és el akartam futni, de megbotlottam egy testben. Újra próbálkoztam. Elértem a falig, de nem tudtam hová menekülni. Csapdába estem. Megfordultam és szembenéztem az emberekkel. De a háttérben feltűnt valaki.
Vagy valami...
Szédültem. Forgott velem a föld. Csak egy valami kötött többé ehhez a világhoz. Egy szempár... Egy gyönyörű szép, barna szempár. Hirtelen kicsúszott alólam a talaj, egy erőteljes rántást éreztem hasam tájékán, mintha tornádóba keveredtem volna. Erős karok fonták körbe törékeny mivoltom, miközben én a hányingerem ellen küzdöttem.
Újfent erős rántást éreztem ezúttal a hátamon. Nekicsapódtam fogva tartóm mellkasának, erősen beütve a fejem, ám úgy tűnt, neki ez meg sem kottyant. Viszont homlokom megérezte és nem igazán esett jól.
- Áu! - jajdultam fel és menten fájó testrészemhez emeltem kezemet. Kicsit távolabb húzódtam, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem lezuhantam valahová, de hősöm ismét megmentette mihaszna kis életem.
- Te megbolondultál? Nem tudsz vigyázni magadra? Nem elég, hogy fél Szöul előtt leleplezted a fajtánkat, de még öngyilkos is akarsz lenni?! - halottam meg mély basszusát, ami miatt nem bírtam megállni, felnéztem rá és elvesztem tekintetében. Írisze barnasága egy szempillantás alatt tűnt el, csak az a vérvörös szín maradt meg előttem. Az álmosság erőteljesen próbálta átvenni rajtam a fáradtságot és gyenge erőfeszítéseimnek hála sikerült is neki. A fiú vészesen közeledett felém, miközben beszélt hozzám valamit, de nem értettem. Utolsó leheletemmel ajkaira suttogtam.
- Köszönöm...
Ébredésem nem volt éppen a legkellemesebb. Ilyenkor a főhős kétféleképpen térhet magához. Egy fehér kórházi ágyon egy szobában, a szereleme a kezén alszik és közvetlenül őutána felemeli a fejét. Vagy egy ismeretlen, királyi palotákba illő helyen és feleszmélése után valaki belép az ajtaján.
Nos, ez mind szép és jó, bár én ordítozásra lettem figyelmes. Elsőnek nem értettem semmit. Próbáltam koncentrálni és észrevétlenül kinyitni a szemem, hogy körbe tudjak nézni.
- Most minek kellett idehoznod? De komolyan! Nem látod, hogy mi a fenét tett Kookie-val? Teljesen megbolondította - hallottam meg egy rekedtes, férfihangot.
- Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy ennyire a hatása alá kerül? - Szentséges ég. Megint az a gyönyörű hang.
- Talán mert te is a hatása alá kerültél? - kérdezett vissza ugyanaz, aki legelsőnek.
- Elég legyen! - ordította el magát egy nagyon mély basszusú hang tulajdonosa. - Inkább arra használnátok az energiátokat, mit kezdjünk a lánnyal.
- Együk meg! - suttogta valaki. Te jó ég. Ezek kannibálok?
- Azonnal vigyétek be Kook-ot a bunkerba! - utasította őket ugyanaz a személy.
Kinyitottam a szemem. Egyenesen annak a fiúnak az íriszeibe néztem, akit elhurcoltak. Mosolygott. Eszeveszettül mosolygott. Hárman vitték, vagyis vele együtt négy. Még három állt nem messze tőlem, őket figyelve. Nem tudtam melyikük mentett meg vagy, ha a körülményeket figyelembe veszem, rabolt el. Fejemet kissé megemelve és körbeforgatva kémleltem körül. Kint az erdő közepén az avarban feküdtem. A megmaradt három férfi kicsit összébb húzódva kezdett el diskurálni arról, hogy mi legyen a sorsom.
Nem láttam jobb alkalmat és nem is várhattam tovább, azonnal futásnak eredtem. Sajnos egy fa tövébe lettem fektetve, ami azt eredményezte, hogy végigbotladoztam a kiálló gyökerein. Amint biztosan álltam a talajon, folytattam menekülőutamat. A gallyak tépdesték a ruhám, felsértették az arcom és ekkor vettem csak észre, hogy a hátizsákom nincs nálam. De nem foglalkozhattam vele. Azon csodálkoztam, hogyhogy nem jöttek utánam. Ám, ekkor ért el csak fülemhez egy eddig ismeretlen hang.
- Taehyung! Ez a te dolgod. Oldd meg te!
Amint kimondták az utolsó szót is, nekiütköztem egy fának. De, hogyan kerülhetett elém, ha eddig nem volt ott semmi? Felpillantottam és ugyanazt a vöröslő szempárt láttam magam előtt. Ezúttal test is tartozott hozzá, ami felém magasodva közeledett. Este volt, nem láttam semmit, csak amennyit a hold megvilágított, ami a magas fák sűrű lombjainak köszönhetően igen kevés volt. Hátrafelé kúszva próbáltam menekülni, sikertelenül. Zaj csapott meg, muszáj volt arra fordulnom. Két fiú ért minket utol. Mindkettő szőke. Az egyik magasabb, a másik alacsonyabb. A kisebbik szólalt meg először, térdeire támaszkodva.
- Huh, nem is emlékeztem, hogy ilyen gyors vagy Tae.
- Mint a villám. Vagy te lettél túl puhány, hyung - vágott vissza pimaszkodva a felettem lévő, aki még mindig engem szuggerált.
- Ne szemtelenkedj!
- Ha igen, akkor mi lesz?
- Elég legyen mára a veszekedésekből srácok! - szólt rájuk végre a harmadik. - Tae! Fejezd be szegény lány bűvölését. Nem látod, hogy nem reagál rá?
- De reagál, csak lassan. Higgy nekem Mon.
Torkomat forró lángnyelvek kezdték mardosni. Pulóverem nyaka egyre csak szűkült. Azt éreztem, azon nyomban megfulladok. Elkezdtem tépni magamon a ruhát. Sírtam. Sírtam az égető érzés hatására. Majd megszűnt minden. Újra kitöltötte tüdőm a friss, hideg levegő. A magas, szőke hátrébb taszajtotta Taet, mint ahogy időközben kiderült a neve.
- Minden rendben? Én Monster vagyok. Téged hogy hívnak? - kérdezte kedvesen mellém guggolva.
- Micha. Hye Micha. De, csak Mimi. - válaszoltam rekedten és félve elfogadtam a felém nyújtott kezét, hogy felsegítsen. Felrántott, ám, derekamnál meg kellett tartania, nehogy visszazuhanjak. Eléggé legyengültem. Amint összeszedtem maradék erőmet, eltávolodtam tőle.
- Kik vagytok? Mit akartok tőlem? - kérdeztem a dühtől és a félelemtől remegve. Ők csak elmosolyodtak. A nagy, szőke még ki is nevetett.
- Ugyan már kislány! "Kik vagytok? Mit akartok tőlem?" - utánozta a hangom - Már unalmas és lerágott kutyacsont. Ne egy hetvenes évekbeli horrorfilmbe képzeld magad. Ez itt a valóság.
Az utolsó mondatát a fülembe suttogta. Megpróbáltam hátrafelé lépkedni, de teljesen lefagytam. Az agyam nem gondolkodott többé. Csak és kizárólag az ő bársonyos hangjára tudtam odafigyelni.
- Nem is tudod mi vagy? Vagy, hogy mi mik vagyunk, igaz?
Jól gondolta. Fogalmam sem volt semmiről. Miről kellene tudnom?
- Én csak egy lány vagyok. Ti pedig valamilyen kannibál, pedofil, suttyók szövetkezete vagy mi? - vágtam vissza elég csípősen, azt hiszem. Tiszteletlen voltam, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt. Bármit megadtam volna azért, hogy cserébe Jiyonggal legyek a saját lakásunkban és a kanapén ülve beszélgessünk, egymást ölelve...
- Neked aztán felvágták a nyelved kicsi lány! Nem kellene már rég otthon lenned? Fellőtték a pizsamát - köpte felém a szavakat a töpszli szőke.
- Csituljál Suga! - szólt rá Monster.
Ezen hangosan nevetni kezdtem. De tényleg. Még könny is kiszökött a szememből. Hasamat fogva görnyedtem össze és rogytam a földre. A három fiú csak értetlenül nézett, hogy mit idétlenkedek.
- Ez annyira abszurd - beszéltem egy kicsit nehezen fuldokló nevetésemtől. - Most valóban egy szöszi manó pattog nekem arról, hogy ideje hazamennem csicsikálni, miközben otthonom sincs? Nem mellesleg ezt a személyt Sugának hívják. Mi vagy te ember, porcukor vagy kristály? Esetleg az a szuper erőd, hogy édességet osztogatsz gyerekeknek? - háborodtam fel, teljesen hülyeségeket hadoválva. Akkor még nem tudtam, hogy csak a saját síromat mélyítem.
- Te kis...
Esett volna nekem azonnal Suga, ám Monster a nyakánál elkapta és a földhöz vágta. Tae egy szempillantás alatt előttem termett. Vállaimat erősen megragadta, írisze újra vöröses fényben ragyogott. Megint elkapott a jól ismert fojtogató érzés. Az oxigén egyre csak távozott a tüdőmből. Megragadtam Taehyung kabátját és abba kapaszkodtam. Próbáltam megszólalni, kérlelni, hogy engedjen el, de torkomat csak erőtlen hörgés volt képes elhagyni. Lábamból kiszaladt minden erő. Szép fokozatosan kezdtem lecsúszni a talajra. Látásom elködösült és ezernyi csillag ragyogott fel szemeim előtt. Melegem volt. Lángoltam belülről. A vérem maró sósavvá alakult és kínzón lüktetett bennem egyre lassabban. Már csak a fájdalom és a forróság maradt számomra...
Aztán megváltásként ért, amikor tüdőmbe beáramlott a friss, hideg levegő. Elengedtem hóhérom kabátját, szaporán kapkodtam az életet adó oxigént, elterültem a földön, úgy igyekeztem rendbe hozni lélegzetvételem. Végtagjaimba visszatért az élet, szemem világa újfent normalizálódott. Csak köhögtem és rángatóztam. Nem bírtam eleget nyelni a levegőből. Úgy éreztem, nem elég. Folyton csak szükségem volt rá. Akartam. Akartam, mindennél jobban.
- Szerintem nem ártana nem kikezdened idősebbekkel, ha azt sem tudod mire képesek, vagy te mire vagy képes... - guggolt mellém Monster, ismét.
- Te tényleg hülye vagy - horkant fel Tae.
Rá néztem. Csak ketten maradtak velem.
- Suga hol van? - kérdeztem rá.
- Visszaküldtem a bázisra, mielőtt megöl téged. Bocs, kicsi lány, de tényleg nem tudod, kivel kezdtél újat.
- Akkor magyarázd el! Kérlek! Fogalmam sincs, mi folyik körülöttem! - fogtam könyörgőre. A sírás kerülgetett, pedig a végére szinte már ordítottam. Ülésbe küzdöttem magam. Remegtem a félelemtől. Könnyeim szép lassan megeredtek, végigfolytak arcomon, lecsöpögtek az államról, a Földanya pedig beitta. Mon helyet foglalt mellettem, finoman átkarolt és még a fejemet is mellkasára hajtotta. Tae is közelebb araszolt hozzánk.
- Nézd, Mimi. Ez egy hosszú történet és gondolom nem sietsz haza, szóval... Belevágok...
Ekkor elkezdte.
"a mi fajtánk a pokolból származik. De nem olyan jó hely, mint ahogy azt néhány közönséges ember gondolja. Vannak akik úgy tartják, hogy hideg, nyirkos és vannak akik azt gondolják, ott minden ég és forró. Nos, én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy meleg és párás a töménytelen szextől. A pokol olyan, mint egy bordélyház. Sok faj származik az alvilágból, de mindegyiknek meg van a saját helye. Ám, mégis a középpontban a démonok és a boszorkányok helyezkednek el. A boszorkányok nem mások, mint az ördög ágyasai és lánygyermekei, a démonok pedig a fiú gyermekei vagyis a varázsló asszonyok fiai. De ha Mimi valamilyen módon az "anyám" akkor hogy lehetséges az, hogy együtt vagyunk? Vagy, hogy van az, hogy a boszik az ördög ágyasai és gyermekei is? Elég egyszerű. Minden akkor kezdődött, mikor a világ teremtetett. Eleinte csak két rész létezett.. Volt a pokol, az ördög birodalma és a mennyország, a teremtőanya birodalma. Akkoriban csak ők ketten léteztek, viszont mindketten be szerették volna népesíteni saját világukat. Nászukból született meg az első nő és férfi, azaz az első sátánfajzat és az első angyal. Szüleik elosztották őket. A lány az anyjához, a fiú természetesen az apjához került. Ám a gyermekek nem tudtak egymás nélkül élni. Annyira erős volt közöttük a kötelék muszáj volt tenniük valamit. Ez a valami pedig a szerelem volt. A varázsvilágban nem volt újdonság a testvérek vagy más rokonok közötti házasság. Teljesen kioltották egymás energiáit. Az angyal volt a jóság és tisztaság, a sátánfajzat pedig a bűn és szörnyűségek képviselője. Frigyükből négy gyermek született. Méghozzá a négy lovas. Mivel, az apjukra jobban hasonlítottak, az anyjuk szörnyetegnek gondolta őket. Megkérte legkisebbik fiát, a Halált, hogy végezzen testvéreivel, ám mégsem tette. Inkább elcsábította a saját anyját és gyermeket nemzett neki. Ebből született meg az első boszorkány és démon. Ikrek voltak. Miattuk tört ki a jó és rossz közötti háború. A családok nem tudták eldönteni, kihez is kerüljenek a gyermekek. Ám az ördög beleszeretett a lányba, magához akarta láncolni, de testvérbátyja nem engedte. Vele tartott az alvilágba. Testvéri szeretetük lassan szerelembe csapott át. Belőlük lett az ember. Az első emberek életadói ők ketten voltak. De nem találtak számukra ideális helyet, ezért alkották meg a két birodalom közötti világot, a Földet. A többi pedig már történelem. Hisz' gondolhatjátok mi történt. A természetfeletti lények és az emberek is elkezdtek sokasodni. Nászaikból születtek a különböző fajok. Lehet, hogy az elején azt mondtam, egyszerű a történet. Nos, valójában hazudtam. De, démon vagyok, mit vártatok tőlem?"
- Azt hiszem, ennyi lenne a történet - fejezte be Monster, majd felállt és felém nyújtotta a kezét. Féltem, hogy megint elnevetem magam, ezért inkább a földet kezdtem pásztázni összeszorított ajkakkal.
- Tehát, azt várjátok el tőlem, elhiggyem ezt a mesét? - kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- Aish! Mikor fejezed már be végre?! Annyira elegem van már belőled! - kezdett el dühöngeni Taehyung.
- Akkor meg minek mentettél meg?! - vágtam vissza reflexből. Nem kellett volna.
- Mert lebuktattad a fajtánkat fél Szöul előtt, te szerencsétlen!
A fiú szavai erősen vágtak mellbe. Nem hittem volna, hogy még hallani fogom ezt a szót. Úgy tűnik igaz rám. Szemeim tágra nyíltak, levegőm beszorult. Gondolkodni sem bírtam, ösztönből cselekedtem. Jobb karon mozdult, felemelkedett, majd teljes erőmből csattant tenyerem a lesokkolódott srác orcáján. Feje oldalra fordult az ütés erejétől.
- Ezt nem kellett volna. - szólalt meg reszkető hangon Mon.
Tae lassan visszafordult, eredeti testtartásába. Megragadta még mindig levegőben csüngő kezemet.
- Szép próbálkozás. - mondta és hátborzongatóan elvigyorodott. Arca teljesen eltorzult és óriási szemfogak villantak kis szája sarkában, amiket nem sokkal később csuklómba is mélyesztett. Szent szar, ez most komolyan egy vámpír?! Az előbb még csak boszikról meg démonokról volt szó... Az összes vérem egy irányba folyt. A csuklómba. A fiú szemfogai kellemetlenül fészkelődtek a húsomban. Monster próbálta leszedni rólam Taehyungot, de ezzel csak azt érte el, hogy egy jókora cafatot kiszakított belőlem. Ordítottam. A fájdalom egész testemben szétterjedt. Minden reményem szertefoszlott, amikor észrevettem, hiába szorítom el karom, ugyanolyan lendülettel ömlik ki belőlem az élet, mint azelőtt. A szőkeség ordibált valamit a vámpírnak, az pedig eltűnt. Monster ott maradt velem, vigasztalón, körkörösen kezdte simogatni a hátam és mantrázott valamit, de nem értettem a saját ordításomtól. Óráknak, napoknak tűnő másodpercek teltek el, amikor megjelent két alak. Az egyiket sajnos jól ismertem. Állán még mindig csöpögött az éltető nedvem. Még arra sem volt képes, hogy letörölje magáról. A másik, aki szemben állt velem és épp kivette kezemből sajátomat, egy barna hajú, kedves arcú fiú volt. Igéző szemei, hosszú szempillái és dús ajkai voltak. Csókolni való ajkak... Valamit csinált, de nem tudtam rá figyelni. Csak a szemét és a száját láttam. Gyönyörű volt. Egyszer csak fény ragyogott fel kettőnk között. Lenéztem és láttam, hogyan gyógyul meg a kezem. Ismét hússal töltődött fel az üres hely, a vérzés elállt és még a bőröm is visszanőtt. Annyira boldog voltam. Boldog és hálás. Hálás a fiúnak aki megmentett. Megmentett... Megmentette az életem! Simán ott hagyhattak volna elvérezni, vagy tétlenül végignézhették volna, amint az a vámpír addig táplálkozik belőlem, amíg ki nem száradok! De nem ezt tették. Segítettek rajtam. Ezáltal úgy érzem, tartozom neki.
Sokkal tartozom...
Újfent erős rántást éreztem ezúttal a hátamon. Nekicsapódtam fogva tartóm mellkasának, erősen beütve a fejem, ám úgy tűnt, neki ez meg sem kottyant. Viszont homlokom megérezte és nem igazán esett jól.
- Áu! - jajdultam fel és menten fájó testrészemhez emeltem kezemet. Kicsit távolabb húzódtam, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem lezuhantam valahová, de hősöm ismét megmentette mihaszna kis életem.
- Te megbolondultál? Nem tudsz vigyázni magadra? Nem elég, hogy fél Szöul előtt leleplezted a fajtánkat, de még öngyilkos is akarsz lenni?! - halottam meg mély basszusát, ami miatt nem bírtam megállni, felnéztem rá és elvesztem tekintetében. Írisze barnasága egy szempillantás alatt tűnt el, csak az a vérvörös szín maradt meg előttem. Az álmosság erőteljesen próbálta átvenni rajtam a fáradtságot és gyenge erőfeszítéseimnek hála sikerült is neki. A fiú vészesen közeledett felém, miközben beszélt hozzám valamit, de nem értettem. Utolsó leheletemmel ajkaira suttogtam.
- Köszönöm...
Ébredésem nem volt éppen a legkellemesebb. Ilyenkor a főhős kétféleképpen térhet magához. Egy fehér kórházi ágyon egy szobában, a szereleme a kezén alszik és közvetlenül őutána felemeli a fejét. Vagy egy ismeretlen, királyi palotákba illő helyen és feleszmélése után valaki belép az ajtaján.
Nos, ez mind szép és jó, bár én ordítozásra lettem figyelmes. Elsőnek nem értettem semmit. Próbáltam koncentrálni és észrevétlenül kinyitni a szemem, hogy körbe tudjak nézni.
- Most minek kellett idehoznod? De komolyan! Nem látod, hogy mi a fenét tett Kookie-val? Teljesen megbolondította - hallottam meg egy rekedtes, férfihangot.
- Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy ennyire a hatása alá kerül? - Szentséges ég. Megint az a gyönyörű hang.
- Talán mert te is a hatása alá kerültél? - kérdezett vissza ugyanaz, aki legelsőnek.
- Elég legyen! - ordította el magát egy nagyon mély basszusú hang tulajdonosa. - Inkább arra használnátok az energiátokat, mit kezdjünk a lánnyal.
- Együk meg! - suttogta valaki. Te jó ég. Ezek kannibálok?
- Azonnal vigyétek be Kook-ot a bunkerba! - utasította őket ugyanaz a személy.
Kinyitottam a szemem. Egyenesen annak a fiúnak az íriszeibe néztem, akit elhurcoltak. Mosolygott. Eszeveszettül mosolygott. Hárman vitték, vagyis vele együtt négy. Még három állt nem messze tőlem, őket figyelve. Nem tudtam melyikük mentett meg vagy, ha a körülményeket figyelembe veszem, rabolt el. Fejemet kissé megemelve és körbeforgatva kémleltem körül. Kint az erdő közepén az avarban feküdtem. A megmaradt három férfi kicsit összébb húzódva kezdett el diskurálni arról, hogy mi legyen a sorsom.
Nem láttam jobb alkalmat és nem is várhattam tovább, azonnal futásnak eredtem. Sajnos egy fa tövébe lettem fektetve, ami azt eredményezte, hogy végigbotladoztam a kiálló gyökerein. Amint biztosan álltam a talajon, folytattam menekülőutamat. A gallyak tépdesték a ruhám, felsértették az arcom és ekkor vettem csak észre, hogy a hátizsákom nincs nálam. De nem foglalkozhattam vele. Azon csodálkoztam, hogyhogy nem jöttek utánam. Ám, ekkor ért el csak fülemhez egy eddig ismeretlen hang.
- Taehyung! Ez a te dolgod. Oldd meg te!
Amint kimondták az utolsó szót is, nekiütköztem egy fának. De, hogyan kerülhetett elém, ha eddig nem volt ott semmi? Felpillantottam és ugyanazt a vöröslő szempárt láttam magam előtt. Ezúttal test is tartozott hozzá, ami felém magasodva közeledett. Este volt, nem láttam semmit, csak amennyit a hold megvilágított, ami a magas fák sűrű lombjainak köszönhetően igen kevés volt. Hátrafelé kúszva próbáltam menekülni, sikertelenül. Zaj csapott meg, muszáj volt arra fordulnom. Két fiú ért minket utol. Mindkettő szőke. Az egyik magasabb, a másik alacsonyabb. A kisebbik szólalt meg először, térdeire támaszkodva.
- Huh, nem is emlékeztem, hogy ilyen gyors vagy Tae.
- Mint a villám. Vagy te lettél túl puhány, hyung - vágott vissza pimaszkodva a felettem lévő, aki még mindig engem szuggerált.
- Ne szemtelenkedj!
- Ha igen, akkor mi lesz?
- Elég legyen mára a veszekedésekből srácok! - szólt rájuk végre a harmadik. - Tae! Fejezd be szegény lány bűvölését. Nem látod, hogy nem reagál rá?
- De reagál, csak lassan. Higgy nekem Mon.
Torkomat forró lángnyelvek kezdték mardosni. Pulóverem nyaka egyre csak szűkült. Azt éreztem, azon nyomban megfulladok. Elkezdtem tépni magamon a ruhát. Sírtam. Sírtam az égető érzés hatására. Majd megszűnt minden. Újra kitöltötte tüdőm a friss, hideg levegő. A magas, szőke hátrébb taszajtotta Taet, mint ahogy időközben kiderült a neve.
- Minden rendben? Én Monster vagyok. Téged hogy hívnak? - kérdezte kedvesen mellém guggolva.
- Micha. Hye Micha. De, csak Mimi. - válaszoltam rekedten és félve elfogadtam a felém nyújtott kezét, hogy felsegítsen. Felrántott, ám, derekamnál meg kellett tartania, nehogy visszazuhanjak. Eléggé legyengültem. Amint összeszedtem maradék erőmet, eltávolodtam tőle.
- Kik vagytok? Mit akartok tőlem? - kérdeztem a dühtől és a félelemtől remegve. Ők csak elmosolyodtak. A nagy, szőke még ki is nevetett.
- Ugyan már kislány! "Kik vagytok? Mit akartok tőlem?" - utánozta a hangom - Már unalmas és lerágott kutyacsont. Ne egy hetvenes évekbeli horrorfilmbe képzeld magad. Ez itt a valóság.
Az utolsó mondatát a fülembe suttogta. Megpróbáltam hátrafelé lépkedni, de teljesen lefagytam. Az agyam nem gondolkodott többé. Csak és kizárólag az ő bársonyos hangjára tudtam odafigyelni.
- Nem is tudod mi vagy? Vagy, hogy mi mik vagyunk, igaz?
Jól gondolta. Fogalmam sem volt semmiről. Miről kellene tudnom?
- Én csak egy lány vagyok. Ti pedig valamilyen kannibál, pedofil, suttyók szövetkezete vagy mi? - vágtam vissza elég csípősen, azt hiszem. Tiszteletlen voltam, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt. Bármit megadtam volna azért, hogy cserébe Jiyonggal legyek a saját lakásunkban és a kanapén ülve beszélgessünk, egymást ölelve...
- Neked aztán felvágták a nyelved kicsi lány! Nem kellene már rég otthon lenned? Fellőtték a pizsamát - köpte felém a szavakat a töpszli szőke.
- Csituljál Suga! - szólt rá Monster.
Ezen hangosan nevetni kezdtem. De tényleg. Még könny is kiszökött a szememből. Hasamat fogva görnyedtem össze és rogytam a földre. A három fiú csak értetlenül nézett, hogy mit idétlenkedek.
- Ez annyira abszurd - beszéltem egy kicsit nehezen fuldokló nevetésemtől. - Most valóban egy szöszi manó pattog nekem arról, hogy ideje hazamennem csicsikálni, miközben otthonom sincs? Nem mellesleg ezt a személyt Sugának hívják. Mi vagy te ember, porcukor vagy kristály? Esetleg az a szuper erőd, hogy édességet osztogatsz gyerekeknek? - háborodtam fel, teljesen hülyeségeket hadoválva. Akkor még nem tudtam, hogy csak a saját síromat mélyítem.
- Te kis...
Esett volna nekem azonnal Suga, ám Monster a nyakánál elkapta és a földhöz vágta. Tae egy szempillantás alatt előttem termett. Vállaimat erősen megragadta, írisze újra vöröses fényben ragyogott. Megint elkapott a jól ismert fojtogató érzés. Az oxigén egyre csak távozott a tüdőmből. Megragadtam Taehyung kabátját és abba kapaszkodtam. Próbáltam megszólalni, kérlelni, hogy engedjen el, de torkomat csak erőtlen hörgés volt képes elhagyni. Lábamból kiszaladt minden erő. Szép fokozatosan kezdtem lecsúszni a talajra. Látásom elködösült és ezernyi csillag ragyogott fel szemeim előtt. Melegem volt. Lángoltam belülről. A vérem maró sósavvá alakult és kínzón lüktetett bennem egyre lassabban. Már csak a fájdalom és a forróság maradt számomra...
Aztán megváltásként ért, amikor tüdőmbe beáramlott a friss, hideg levegő. Elengedtem hóhérom kabátját, szaporán kapkodtam az életet adó oxigént, elterültem a földön, úgy igyekeztem rendbe hozni lélegzetvételem. Végtagjaimba visszatért az élet, szemem világa újfent normalizálódott. Csak köhögtem és rángatóztam. Nem bírtam eleget nyelni a levegőből. Úgy éreztem, nem elég. Folyton csak szükségem volt rá. Akartam. Akartam, mindennél jobban.
- Szerintem nem ártana nem kikezdened idősebbekkel, ha azt sem tudod mire képesek, vagy te mire vagy képes... - guggolt mellém Monster, ismét.
- Te tényleg hülye vagy - horkant fel Tae.
Rá néztem. Csak ketten maradtak velem.
- Suga hol van? - kérdeztem rá.
- Visszaküldtem a bázisra, mielőtt megöl téged. Bocs, kicsi lány, de tényleg nem tudod, kivel kezdtél újat.
- Akkor magyarázd el! Kérlek! Fogalmam sincs, mi folyik körülöttem! - fogtam könyörgőre. A sírás kerülgetett, pedig a végére szinte már ordítottam. Ülésbe küzdöttem magam. Remegtem a félelemtől. Könnyeim szép lassan megeredtek, végigfolytak arcomon, lecsöpögtek az államról, a Földanya pedig beitta. Mon helyet foglalt mellettem, finoman átkarolt és még a fejemet is mellkasára hajtotta. Tae is közelebb araszolt hozzánk.
- Nézd, Mimi. Ez egy hosszú történet és gondolom nem sietsz haza, szóval... Belevágok...
Ekkor elkezdte.
"a mi fajtánk a pokolból származik. De nem olyan jó hely, mint ahogy azt néhány közönséges ember gondolja. Vannak akik úgy tartják, hogy hideg, nyirkos és vannak akik azt gondolják, ott minden ég és forró. Nos, én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy meleg és párás a töménytelen szextől. A pokol olyan, mint egy bordélyház. Sok faj származik az alvilágból, de mindegyiknek meg van a saját helye. Ám, mégis a középpontban a démonok és a boszorkányok helyezkednek el. A boszorkányok nem mások, mint az ördög ágyasai és lánygyermekei, a démonok pedig a fiú gyermekei vagyis a varázsló asszonyok fiai. De ha Mimi valamilyen módon az "anyám" akkor hogy lehetséges az, hogy együtt vagyunk? Vagy, hogy van az, hogy a boszik az ördög ágyasai és gyermekei is? Elég egyszerű. Minden akkor kezdődött, mikor a világ teremtetett. Eleinte csak két rész létezett.. Volt a pokol, az ördög birodalma és a mennyország, a teremtőanya birodalma. Akkoriban csak ők ketten léteztek, viszont mindketten be szerették volna népesíteni saját világukat. Nászukból született meg az első nő és férfi, azaz az első sátánfajzat és az első angyal. Szüleik elosztották őket. A lány az anyjához, a fiú természetesen az apjához került. Ám a gyermekek nem tudtak egymás nélkül élni. Annyira erős volt közöttük a kötelék muszáj volt tenniük valamit. Ez a valami pedig a szerelem volt. A varázsvilágban nem volt újdonság a testvérek vagy más rokonok közötti házasság. Teljesen kioltották egymás energiáit. Az angyal volt a jóság és tisztaság, a sátánfajzat pedig a bűn és szörnyűségek képviselője. Frigyükből négy gyermek született. Méghozzá a négy lovas. Mivel, az apjukra jobban hasonlítottak, az anyjuk szörnyetegnek gondolta őket. Megkérte legkisebbik fiát, a Halált, hogy végezzen testvéreivel, ám mégsem tette. Inkább elcsábította a saját anyját és gyermeket nemzett neki. Ebből született meg az első boszorkány és démon. Ikrek voltak. Miattuk tört ki a jó és rossz közötti háború. A családok nem tudták eldönteni, kihez is kerüljenek a gyermekek. Ám az ördög beleszeretett a lányba, magához akarta láncolni, de testvérbátyja nem engedte. Vele tartott az alvilágba. Testvéri szeretetük lassan szerelembe csapott át. Belőlük lett az ember. Az első emberek életadói ők ketten voltak. De nem találtak számukra ideális helyet, ezért alkották meg a két birodalom közötti világot, a Földet. A többi pedig már történelem. Hisz' gondolhatjátok mi történt. A természetfeletti lények és az emberek is elkezdtek sokasodni. Nászaikból születtek a különböző fajok. Lehet, hogy az elején azt mondtam, egyszerű a történet. Nos, valójában hazudtam. De, démon vagyok, mit vártatok tőlem?"
- Azt hiszem, ennyi lenne a történet - fejezte be Monster, majd felállt és felém nyújtotta a kezét. Féltem, hogy megint elnevetem magam, ezért inkább a földet kezdtem pásztázni összeszorított ajkakkal.
- Tehát, azt várjátok el tőlem, elhiggyem ezt a mesét? - kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- Aish! Mikor fejezed már be végre?! Annyira elegem van már belőled! - kezdett el dühöngeni Taehyung.
- Akkor meg minek mentettél meg?! - vágtam vissza reflexből. Nem kellett volna.
- Mert lebuktattad a fajtánkat fél Szöul előtt, te szerencsétlen!
A fiú szavai erősen vágtak mellbe. Nem hittem volna, hogy még hallani fogom ezt a szót. Úgy tűnik igaz rám. Szemeim tágra nyíltak, levegőm beszorult. Gondolkodni sem bírtam, ösztönből cselekedtem. Jobb karon mozdult, felemelkedett, majd teljes erőmből csattant tenyerem a lesokkolódott srác orcáján. Feje oldalra fordult az ütés erejétől.
- Ezt nem kellett volna. - szólalt meg reszkető hangon Mon.
Tae lassan visszafordult, eredeti testtartásába. Megragadta még mindig levegőben csüngő kezemet.
- Szép próbálkozás. - mondta és hátborzongatóan elvigyorodott. Arca teljesen eltorzult és óriási szemfogak villantak kis szája sarkában, amiket nem sokkal később csuklómba is mélyesztett. Szent szar, ez most komolyan egy vámpír?! Az előbb még csak boszikról meg démonokról volt szó... Az összes vérem egy irányba folyt. A csuklómba. A fiú szemfogai kellemetlenül fészkelődtek a húsomban. Monster próbálta leszedni rólam Taehyungot, de ezzel csak azt érte el, hogy egy jókora cafatot kiszakított belőlem. Ordítottam. A fájdalom egész testemben szétterjedt. Minden reményem szertefoszlott, amikor észrevettem, hiába szorítom el karom, ugyanolyan lendülettel ömlik ki belőlem az élet, mint azelőtt. A szőkeség ordibált valamit a vámpírnak, az pedig eltűnt. Monster ott maradt velem, vigasztalón, körkörösen kezdte simogatni a hátam és mantrázott valamit, de nem értettem a saját ordításomtól. Óráknak, napoknak tűnő másodpercek teltek el, amikor megjelent két alak. Az egyiket sajnos jól ismertem. Állán még mindig csöpögött az éltető nedvem. Még arra sem volt képes, hogy letörölje magáról. A másik, aki szemben állt velem és épp kivette kezemből sajátomat, egy barna hajú, kedves arcú fiú volt. Igéző szemei, hosszú szempillái és dús ajkai voltak. Csókolni való ajkak... Valamit csinált, de nem tudtam rá figyelni. Csak a szemét és a száját láttam. Gyönyörű volt. Egyszer csak fény ragyogott fel kettőnk között. Lenéztem és láttam, hogyan gyógyul meg a kezem. Ismét hússal töltődött fel az üres hely, a vérzés elállt és még a bőröm is visszanőtt. Annyira boldog voltam. Boldog és hálás. Hálás a fiúnak aki megmentett. Megmentett... Megmentette az életem! Simán ott hagyhattak volna elvérezni, vagy tétlenül végignézhették volna, amint az a vámpír addig táplálkozik belőlem, amíg ki nem száradok! De nem ezt tették. Segítettek rajtam. Ezáltal úgy érzem, tartozom neki.
Sokkal tartozom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése