4. Bízom benned

"Miért szereti? Ki tudja megmondani? Ő semmi esetre sem. Szereti és ez minden. Már megpróbálta nem szeretni, és akkor elemi erővel törtek fel lelkéből a gyerekkori emlékek, a száján érezte az első csók ízét, izmaiban az első ölelés izgalmát, s maga előtt látta ... zavart, kipirult arcát, amikor tízéves korában megesküdött, hogy a felesége lesz." -Berkesi András-

 - Gyere te kis semmirekellő! Megtanítalak, hogyan kell viselkedni- vetette oda nekem az asszony és elindult.

Ezen a helyen fordítva működnek a dolgok. Itt nem igaz az, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Itt mindig én esek bele és süllyedek egyre mélyebbre...

Megannyi érzés kavarodott fel bennem, azalatt a rövidke út alatt, ameddig Han asszonnyal visszaértünk az intézetbe. Nem tudnám pontosan megfogalmazni a bensőmben kavargó vihar hideg és melegfrontjait. Volt düh, kétségbeesés, fájdalom, meglepettség és félelem. Isten tudja, mikor féltem utoljára. Féltem attól, hogyan fog reagálni Jiyong, mikor észreveszi, hogy nem várom, mivel mindig bevárjuk egymást a suli előtt, attól függetlenül, hogyan végzünk. Féltem attól, hogy most nagyon kihúztam a gyufát. Nem is a büntetés aggasztott, hanem a következmény. Nem egyszer fenyegettek meg azzal, hogy átszállítanak másik intézetbe, fiatalkorúak börtönébe záratnak, és ezáltal kitudja, hogy látom-e még valaha az én Sárkányomat, Hisz' nekünk abból a kevéske kis zsebpénzből, amit kaptunk, nem futotta telefonra, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot.

- Mit bambulsz? Igyekezz már és zárd be magad mögött a kaput!- rivallt rám az a banya. Csak egyszer kerülne a kezeim közé... Viszont ezzel két baj van. Ha most fojtom meg, biztosan a kiskorúak sittjén végzem, ha felnőtt koromban, akkor a felnőtt részlegen. Nos, igen. Bármily' szívesen is szabadítanám meg a világunkat ettől a nőszemélytől- akit szégyen nőszemélynek hívni-, nem tehetem. Mert akkor csak magamnak ártanék. Így viszont ő árt másoknak. Tennem kéne valamit? Meglehet, de nem fogok. Kegyetlen vagyok? Abban biztos lehetsz. Csak sajnos nem annyira, amennyire szeretném.

Némán, magamba burkolózva követtem a nőt. Semmit nem lehetett hallani, csak cipősarkának kopogását. Ilyenkor mindig a csönd veszi hatalmába a monumentális épületet. Mint egy kísértetkastély... Végszóra pedig meg is érkezett a kastély kísértete, Byun Baekhyun személyében.

- Mimi? Te meg mit keresel itt?- jött velünk szembe a folyosón, eltátott ajkakkal. Odaért mellém és most már a mi irányunkban folytatta útvonalát jobbomon.

Fejemet óvatosan megráztam, hogy ne most, mivel senki nem tudott arról, hogy látom a szellemeket. Nem hittek volna nekem. Hogy őszinte legyek, még én sem hittem magamnak. Szellemek nem léteznek! Az ember meghal, puff, kész, vége, the end... Ennyi. Nincs tovább. Én meg itt társalgok egy halott ember lelkével. Mi jöhet még? Zombik? Vérfakasok és vámpírok? Pff... Hülyeség. Komolyan gondolom, hogy megőrültem. Úgy kellett felnőnöm, hogy őrült vagyok. Nem hiszem el, hogy csak én lehetek ennyire szerencsétlen.

Megálltunk az igazgatói iroda ajtaja előtt. Én de utáltam mindig is ezt az ajtót. Túl jól ismertem. Átléptük a küszöböt és Han asszony azonnal helyet is foglalt. Én is megpróbálkoztam azzal, hogy elhelyezkedek a két szék egyikén. Kár volt.

- Ne merészeld megtenni te senkiházi kutya!- köpte felém olyan idegesen a szavakat, hogy homlokán kidagadtak az erek.- Mondd csak, mit képzelsz te magadról? Lány létedre verekedsz? Méghozzá majdnem eltöröd egy fiú orrát? Juwonét? Na majd megtanítom én neked, hogyan kell egy lánynak viselkedni.

Az utolsó mondatot csak suttogta, miközben lassan feltápászkodott a fotel bőrüléséből és lassú, kimért léptekkel közeledett felém.

- Bár, felesleges, mivel nem vagy más, csak egy... Kutya!- ordította el magát, ezzel csattant is az első pofon arcom bal oldalán. Olyan erőteljes volt, hogy azt hittem elesek. Sikerült megkapaszkodnom az egyik ülőalkalmatosság háttámlájában, de nem elég ügyesen. A hasammal fogtam fel esésem. Fájdalom hasított arra a pontra, ahol a kéz és ahol a támla találkozott a testemmel. Ha fáj, okozz fájdalmat... Jutott eszembe ez a frappáns kis gondolat. Körmeimet egyenesen tenyereimbe mélyesztettem és bevált. Természetesen nem szűnt meg teljesen az érzés, de csillapodott. Arra eszméltem fel, hogy erős, húzó erő veszi hatalmába hajszálaimat.

- Most elég volt ennyi. De jegyezd meg, Hye Micha. Tönkre fogom tenni az itt töltött éveidet...- suttogta fülemhez hajolva, majd kezében tartott tincseimmel meglökve fejemet, eleresztett.- Vacsoránál megkapod a "jutalmad"- mosolygott gonoszan.- Addig kitalálok valami hozzád illő feladatot. Most pedig, tűnj el a szemem elől.

Nem kellett kétszer mondania. Nem vagyok az a félős típus, de nem kockáztatok semmit. Főleg nem G-Dragont.

***

Még korán volt. Fél tízet ütött az óra. A szobában az ágyon fetrengtem és vártam, hogy minden megoldódjon. Nem is tudom, hogy juthatott ilyen az eszembe, hogy magától helyrejön minden. Ezért tennem kell! A nagy tervezgetésembe persze bele kellett trollkodnia valakinek. Ki más lehetett volna ilyen korán- mikor mindenki más az iskolapadban ül-, mint egy szellem, azaz Byun Baekhyun.
- Szóval miért is vagy itt? Mit csináltál már megint Mimi?- kérdezte egyenesen a közepébe vágva, miközben feltornáztam magam ülő helyzetbe.
- Behúztam egyet Juwonnak- válaszoltam egyszerűen.
- Mi? Ezt egyszerűen nem hiszem el!- akadt ki teljesen, szerintem érthetetlen módon. Hisz' neki ehhez semmi köze.
- Figyelj! Sok mindent tettél már azóta, mióta felfedtem magam előtted, de ekkora marhaságot még nem. Komolyan, nem gondoltál bele a következményekbe?! Az a fiú Han asszonyság kedvence a kis talpnyalójával együtt. Sanghun, azt hiszem. De miért is húztál be neki?
Folytatta tovább monológját, miközben összevissza hadonászott kezeivel és jót derültem rajta, mikor karja akadálymentesen áthatolt a szekrényemen, mivel amellett állt.
- Konkrétan közölte velem, hogy egy nagy kurva vagyok, mivel reggel Taeyang kísért be a teremhez, nem GD. Aztán mondta, hogy lehet kölcsönkér majd tőle és Hyeyoon bárjában meghúz...- adtam meg a választ egy kicsit szégyenkezve, mert azért csak rossz volt ilyeneket hallani. Egy eltátott szájú fiúval találtam szembe magam.
- Én esküszöm, hogy megölöm azt a gyereket. Megölöm!
Kezdett el dühöngeni Baek. Még soha, ismétlem, SOHA nem láttam dühösnek. Megijesztett hirtelen kitörése. Ha tudta volna- vagyis ha a "teste" engedi neki, akkor a szekrényem már nem állt volna teljes épségben. Gyorsan kellett reagálnom, mivel sejtettem, hogy el akart tűnni. Hát, most nem jött össze neki.
- Hogyan tervezted megölni? Ha szabad tudnom- nem értettem nagyon a szellemekhez, de azért azzal tisztában voltam, hogy test nélkül nehéz megölni valakit.
- Megszállom és levetem magam, jobban mondva őt, a tetőről. Vagy bármit, csak fizessen meg azért, amiért így viselkedett veled. Ilyet nem tehet! Érted? Túl messzire ment- tépte haját. Vagy... Nem tudom.
Azért egy picit kíváncsi vagyok, milyen lehet szellemnek lenni. Érzékelik, saját- áthatolható- testüket? Esetleg azokat a tárgyakat, amikbe "beleütköznek"?
- Ne! Baekhyun, kérlek, ne csinálj hülyeséget! Főleg ne miattam! Így újra át kellene élned, milyen meghalni. Meg amúgy is. Jiyongék biztos elintézik. Már régóta érett ez a fajta gyümölcs, amit Juwon termesztett. Ne is törődj vele!- fogtam könyörgőre, mivel tudtam, hogy a fiú úgysem fog hallgatni rám. Mindig is önfejű volt.
Láttam rajta, hogy valamin nagyon elgondolkozott. Talán a szavaimat ízlelgette és mérlegelte a dolgot, megéri-e neki rám hallgatnia vagy sem.
- Legalább kitolhatok vele néha?- kérdezte, még mindig feszülten. Először meghőköltem, majd nem tudtam visszafojtani mosolyomat, de még nevetésemet se. Annyira aranyosnak találtam, ahogy a maga tehetetlen módján próbált megvédeni. Ezek szerint pedig nem is olyan tehetetlen, főleg, hogy képes megszállni másokat. Ezt nekem eddig miért nem mondta?
Mikor sikerült abbahagynom a nevetést, válaszoltam neki.
- Persze- láthatólag kicsit kieresztette a gőzt, de csak egy pillanatra, mert azonnal vissza is pumpálta.
- De ha csak egy ujjal is hozzád ér úgy, ahogy nem kellene, tényleg megölöm.
Annyira utálom. De valóban! Miért csinálja ezt velem folyamatosan? Csak úgy megjelenik, aztán felszívódik! Olyan idegesítő.

Délután fél egyet mutatott a falon csüngő óra mutatója, amikor betrappolt a szobaajtón három lakótársnőm. Nem nagyon foglalkoztunk egymással. Soha nem beszélgettünk, nem kommunikáltunk semmilyen módon, csak ha nagyon muszáj volt. Így oldottuk meg azt, hogy miénk az egyik legrendesebb szoba. A legrendesebbet pedig itt úgy kell érteni, hogy nincs se lopás, se balhé. Egy ideje már nem volt... Úgy éltünk egymás mellett, mint négy idegen. Vagy, mintha nem is együtt laknánk abban a picike kis szobában. Néha Dasommal beszélgettünk titokban a mosdóban, de Seo és Hyerin szinte alig tartózkodtak a helységben. Igazság szerint én is ritkán tengettem itt az időmet, mivel mindig Jiyonggal és a srácokkal lógtam, ameddig csak lehetett.
Tényleg! Hogyan felejtkezhettem el Jiyongról? Azonnal meg kell keresnem! Kivágtattam az ajtón, majdnem elsodorva két alakot, ám így is sikeresen nekiütköztem az egyiknek. Kikerekedett szemekkel figyeltem azt a fiút, akivel közelebbi ismeretségbe kerültem. Félelemmel, mégis bátorsággal és magabiztossággal néztem a társára.
- Nem tudsz vigyázni? Legközelebb lelöklek a lépcsőn, ha még egyszer belém jössz. Kurva. De, lehet hogy én szívesebben mennék beléd...
Hajolt hozzám Sanghun. Kicserepesedett ajkait a hajtövemhez dörzsölte a halántékomnál. Undorító volt. Éreztem erős, férfias parfümje illatát, amit szerintem magára boríthatott, mivel túl intenzívnek hatott. Már arra készültem, hogy ellököm magamtól, mikor valaki a vállánál fogva visszarántotta.
- Ő az enyém Sanghun! Ezt jegyezd meg! Te is!- fordult felém hirtelen éhes szemekkel.- De ha szeretnéd ketten is dolgozhatunk rajta, lehet úgy olcsóbb is lenne- mosolygott kajánul társára Juwon.
- Nem vagyok én senkié- léptem előrébb, ők pedig meglepetésemre, de hátráltak.- Főleg nem a tiétek!
Sziszegtem fogaim között. Éreztem, ahogy a feszültség egyre jobban átvette felettem a hatalmát. Összeszorított öklömben a körmeim ismét sebesre vájták tenyereimet. A látómezőm körvonala szép lassan feketedni kezdett. Láttam, hogy a két, riadt tekintettel rám meredő fiú, egyre jobban hátrált, míg én vészjóslóan közeledtem feléjük. Majdnem elérték a lépcsőt, mikor egyikőjük megszólalt, és felé kaptam a fejem.
- Hé, Micha! Tudod, hogy nem gondoltuk komolyan. Csak hülyültünk, nem kell egyből felkapni a vizet- próbálta menteni a menthetőt Sanghun. Mit mondjak, kevés sikerrel.
- Így igaz, csak meg akartunk viccelni. Ne kapd fel a vizet!- nevetett fel erőltetetten Juwon. Én is nevettem, persze csak szarkasztikusan. Hangom rekedtesen hangzott és sokkal mélyebben, az eredeti hangszínemnél.
- Ne kapjam fel a vizet? Rossz vicc volt fiúk. Nagyon rossz vicc...
Már épp támadásba lendültem volna ellenük, mikor eltakarta előlem őket egy szőke hajkorona és egy széles hát. Vagyis törékeny kis testemhez képest, az övé szélesnek hatott. Jobb kezével hátranyúlt, megragadta csuklómat és egyenesen a lapockái közé rántotta legyökerezett mivoltom.
- Tűnjetek el- ennyit mondott. Inkább suttogott. Hangjában kivehető volt a feszültség és a visszafojtott düh. Sanghun és Juwon úgy iszkoltak lefelé a lépcsőn, mint két kisegér. Majdnem lelökték egymást. Szívem szerint kinevettem volna őket, amiért a félelem által szerencsétlenkedtek és átestek árkon-bokron, de idegállapotom ezt nem engedte meg. Megmentőm villámgyorsan szembefordult velem és a lehető legszorosabban magához ölelt.
- Mimih...- nyögte nevem nyakhajlatomba, oda, ahová mindig befúrta arcát, akárhányszor közel szerette volna érezni magát hozzám.- Hallottam mit csináltál. Büszke vagyok rád, de azért nem kellett volna úgy helybenhagynod- közölte velem tárgyilagosan, de azért a végét elkuncogta.- Főleg, hogy még javítottál is a külsején- vigyorogva csíptem hátába, mivel még most is szorosan tartott.- Naa! Ez fájt!- mondta, miközben elengedett és fájó pontja felé kapott, de sajnos nem érte el. Egyszerűen csak a közelségével képes volt megnyugtatni.
- Gyenge vagy- szúrtam oda neki, miközben egy csókot próbáltam lopni tőle. Nem is kellett lopnom, mert adta ő magától is.- Szeretlek Jiyong.
- Én is szeretlek Mimi. Most pedig- itt újra suttogóra vette a hangját és a fülembe mormogott.- Pakold össze a legszükségesebb holmijaidat egy táskába. Lelépünk. Nem maradhatunk itt tovább. Nem biztonságos itt neked. Ismerek egy jó helyet Mimi. Elvégezheted az iskolát álnéven, ha akarod, de soha nem kell majd dolgoznod. Ott vigyázni fognak rád. Én vigyázni fogok rád! Kérlek gyere velem!- hangjában érezhető volt a fájdalom, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy vele tartsak. Homlokát homlokomnak döntötte, úgy fürkészte éj fekete íriszeimet. De annyi kétely merült fel bennem. A bizonytalanság kezdte átvenni felettem a hatalmat, mégis ott bujkált a menni akarás is. Testemben melegség áradt szét, valamiért boldogságot és megnyugvást éreztem.
- Veled megyek- leheltem ajkaira. Puha párnáit finoman hozzáérintette enyéimhez, de nem csókolt meg, csak egy puszit kaptam tőle.
- Fél négykor várlak az étkező előtt.
Csak bólintottam. Magához húzott olyan szorosan, mint ezelőtt, majd elengedett és elment. Egyenesen a szobánk felé vettem az irányt. Az ajtón belépve azt láttam, hogy mindenki csinál valamit, de csak Dasom pillantott fel a füzetéből. Csodálkoztam azon, hogy mind ott voltak, mert ilyenkorra már szét szoktunk szóródni az intézet különböző szegleteiben. Fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék el pakolni anélkül, hogy észrevennék. Nem tellett sok időbe rájönnöm, hogy ez egy lehetetlen feladat. De még azt sem tudtam, hogy mibe pakoljak. Világ életemet ennek az intézetnek a falai között töltöttem, nem volt bőröndömön. Csak egy kis sporttáskám és az iskolai hátizsákom. Úgy döntöttem, hogy rendrakást imitálok. Kiszedtem a szekrényemből az összes létező ruhámat, amit bevallok, nem volt sok, majd elkezdtem őket szelektálni. Mire lehet majd szükségem az új helyen. Csak a legfontosabbakat vihettem magammal, így azok kerültek a szekrényben a legfelső polcra. Majd az iskolatáskámból szedtem ki mindent és azoknál is azt tettettem, mintha csak pakolgatnék. Még a következő napi holmikat is kikészítettem. Mikor ezzel végeztem, elnyúltam az ágyon és vártam. Vártam, hogy a lányok kimenjenek a szobából és elkezdhessek bepakolni, mivel már csak egy fél órám maradt. Nem szándékoztam sok mindent vinni, nem is lett volna mit. Ruha, zsebpénz, egy-két női dolog, pár kinyomtatott közös kép a fiúkkal, amit persze az ő telefonjukkal készítettünk, toll és papír, mert az mindig van nálam, meg persze a macim. Az elmaradhatatlan kelléke az életemnek. Egy negyed óra múlva mozgásra lettem figyelmes. Seo és Hyerin néhány füzetet a csípőjüknek támasztva vonultak ki a szobából. Dasom nem mozdult. Mit csináljak? Már alig maradt időm! Dasom, légyszi menj ki! Csak egy picit!
Mintha csak meghallotta volna segélykiáltásomat, kiment. Őrülteket megszégyenítő sebességgel pattantam fel és rohantam a sporttáskához. Kicipzároztam és feltéptem a ruhásszekrény ajtaját. Kiszedtem belőle mindent, amit előre elkészítettem és belehánytam. Mivel ez is hátizsákszerű volt, úgy döntöttem, a másikra nem is lesz szükségem, hisz ebbe minden belefért. Eltettem még a pénzt, a piperecuccokat és a plüssöm, felvettem egy tavaszikabátot, vállamra dobtam a táskát és ledermedtem. A kilincs lenyomódott és kinyílt. Ugyanolyan elkerekedett szempár nézett vissza rám, mint ahogy én is festhettem. Dasom elmosolyodott és becsukta maga mögött a nyílászárót.
- Szóval lelépsz. Remélem azért nem csinálsz túl nagy hülyeséget GDvel, mert akkor megint menthetlek ki a szarból- közölte velem nézőpontját. Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért nem akart beárulni vagy visszatartani. Sőt, még jókívánsággal is ellátott.
- Köszönöm Dasom.
- Ne köszönj semmit. Csak menj!- olyan könnyeden vette az egészet. Mintha tervezne valamit... De vajon mit? Á, biztos csak megint túlagyalom. Kezem megmarkolta a kilincset és már épp készültem volna lenyomni, de megállítottak.
- Sok szerencsét... Szerencsétlen...- Dasom nem nézett rám. Háttal állva mondta nekem. Megdobbant a szívem. Nyolc éve nem szólítottak ezen a nevemen. Könnyek szöktek a szemembe. Éreztem, ahogy egy végigcsordogál az arcomon. Nem töröltem le, hagytam, hagy szántsa a barázdákat.
Nem köszöntem meg, mert azt mondta, ne köszönjek semmit. Lenyomtam a kilincset, kiléptem rajta és vissza se nézve bezártam. A folyosón megtöröltem arcom, hogy Ji ne aggódjon miattam. Szaporán, hátra-hátra pillantgatva haladtam a lépcsőn, nehogy meglásson valaki. Bár, ez nem volt valószínű, mivel ilyenkor nem sok gyerek járkált az épületben. Az étkezőajtó előtt nem volt senki. Toporogva várakoztam, amikor valaki hirtelen befogta a szám. Jiyong volt az.
- Sss, ne hangoskodj! Gyere!- súgta és megfogta a kezem.
Maga után húzott a bejárathoz, majd azon ki és a járdán haladva megcéloztuk a kaput. Az izgalom minden porcikámat átjárta. A szabadság érzete megrészegített, de bennem bujkált a lebukástól, vagy a visszatoloncolástól való félelem is. Mivel benne volt a pakliban, hogy lebukunk és akkor szétválasztanak minket egymástól. Jiyongot bezárták volna egy börtönbe, engem pedig egy javítóintézetbe.
Odaértünk a kapuhoz. G-Dragon lenyomta a kilincset... De nem nyílt ki. Lefagyott mindkettőnk arcáról a mosoly. Értetlenül néztünk hol egymásra, hol a bejáratra, aminek nekünk most a kijáratot kellene szolgáltatnia. Ilyenkor nyitva kellene lennie, hisz' a szilencium csak négy órakor kezdődik. Ji még néhányszor megrángatta, hogy biztos legyen a dolgában, de sajnos biztos volt.
- Mi a szar? Ez miért nincs nyitva?- kérdezte tőlem, mintha én tudnám a választ.
- Mert nem vagyok hülye- hallottunk meg egy hátborzongatóan ismerős hangot a hátunk mögül. Sebtiben fordultunk meg mindketten, még mindig egymás kezét fogva. Ezt nem hiszem el! Tudtam! Egy rémálmom vált valóra! Elkaptak minket...
 - Han asszony. Maga most szépen megfordul és visszamegy az irodájába, de előtte ideadja nekem azt a kulcsot, majd mindent rendjén elfelejt!- mondta a mellettem álló fiú, egyenesen a nő szemeibe nézve.
- Igen, gazdám- mondta a megszólított és pontosan azt csinálta, amit a szerelmem mondott neki. Mi a szar? Mi az, hogy "igen, gazdám"? He? Én már semmit nem értek...
-Mimi! Gyere már! Kifutunk az időből- ragadta meg karomat a fiú és szaladva maga után vonszolt. A hirtelen helyváltoztatástól majdnem hanyatt estem, amin a gyors tempó sem segített. Már nagyon fájt a karom, de nem engedte el, mert félt, hogy akkor lemaradok, pedig jobb futó voltam, mint ő. Gyors voltam, mint a szél. Csak kellett egy kis idő, míg megszoktam.
- Jiyong, mi volt ez az egész?- kérdeztem tőle, mikor sikerült felvennem vele az iramot.
- Semmi, csak bízz bennem.
Erre nem feleltem, csak hűségesen követtem. Pont az ellenkező irányba vezetett, mint amerre a suli vagy Hyeyoon bárja volt. Még sosem jártam ebben a kerületben. Teljesen ismeretlen volt. Szöul déli része. Elég lepukkant, nem néztem volna ki belőle, hogy biztonságos.
Már legalább egy fél órája rohanhattunk, össze-vissza kanyarogva- sőt, valamelyik utcában kétszer is elmentünk és volt egy olyan érzésem, hogy szándékosan...- mikor lassítani kezdtünk. Már nagyon kifulladtunk mindketten. A fiú berángatott egy sikátorba a kukák mögé, majd elengedett és megtámaszkodott a térdein, hogy kifújhassa magát. Én a hátamat a falnak döntöttem és kicsi meg is rogytam, mert hiába voltam edzett, ez nekem is kimerítő volt. Legalább öt perce pihenhettünk, mikor GD feláll, és a kezeimet megfogva hozzám bújt. Felemelte összekulcsolt ujjainkat, nézegette őket, majd leheletnyi puszit adott mindkét kézfejemre.
- Most el kell mennem egy kid időre. Ne aggódj, pár perc és visszajövök, csak el kell intéznem valamit- közölte.
- Mi? Miért? Jiyong, kérlek ne hagyj itt- nyüszítettem, akár egy kiskutya.
- Ne félj! Sietek vissza hozzád. Nem lesz bajom, ahogy neked sem, csak ne mozdulj el innen. Rendben?- kérdezte.
- Rendben- mondtam ki kicsit sértődötten, amiért nekem ott kellett maradnom.
- Bízz bennem!
- Bízom benned...

3. Lehetne ennél mélyebben?

"Elmúltak azok az idők, hogy szegény szerencsétlenként pityeregjek. Nem vagyok ..., a szerelmét visszavágyó tehetetlen nő, és nem vagyok az aggódó, a bosszúra éhes asszony, aki dühében fel alá járkál. Nem vagyok se lány, se társ, sem anya, nem vagyok bűnbánó, szomorú, megfélemlített vagy épp kilátástalan. Soha nem is voltam. Mind csak álarc, egy játék." -Ezel-Bosszú mindhalálig c. film-

- Ji! Ji! Hahó! Itt vagy?- lengette meg kezét orrom előtt Mimi.

- Persze. Miért ne lennék?- kérdeztem mosolyogva.

- Csak mert már percek óta szólongatlak, de nem figyelsz rám. Induljunk, mert elkésünk a suliból!- szólt rám kissé ingerülten, de rosszkedve azonnal eltűnt, amint derekánál fogva magamhoz rántottam és megcsókoltam. Észre sem vettem, hogy befejeztük a reggelit. Jól elbambultam...

Mimi POV

Jiyong mostanában olyan fura. Túl kedves. Mármint ez nem azt jelenti, hogy máskor nem az, vagy, hogy nem szeretem, hogy ilyen, csak... Nem szokott ennyire kedves lenni. De kivételesen nem kérdezősködtem. Láttam rajta, valahol máshol járt fejben. Ki tudja? Nála soha nem lehet tudni, hogy mit forgat a kútfőjében. Akármilyen régóta is ismeri az ember vagy akármennyire is áll hozzá közel, a valódi énjét még senkinek sem mutatta meg. Itt vagyok én. Nyolc hosszú éve vagyunk egymás mellett a fiatalkorunk ellenére, nem sok mindent tudok róla. Igen... Ma nyolc éve. Hogy repül az idő! Jajj, ez olyan volt, mintha egy nyolcvanéves nagymama mondta volna helyettem. Lehet, hogy elkezdtem öregedni? Mondom ezt alig 15 évesen. Vagyis, 14 és fél, bár édes mindegy. Az viszont komoly, hogy elkezdtem őszülni! Nem viccelek! GD-nek mindig én festem a haját-ami jelenleg szőke- és mostanában már nekem is vesz fekete hajfestéket, mivel azért én szeretném megőrizni a természetességem.

- Sziasztok!- köszönt ránk a négyes fogat. Ennyire elmerültem volna a gondolataimban?

- Sziasztok!- köszönünk vissza kórusban mi is Ji-vel.

- Mizújs a paradicsomban?- tette fel szokásos kérdését Seungri. Minden reggelünk így kezdődött. Megálltunk az iskola épülete előtt és beszélgettünk.

- Semmi új- válaszolta helyettem is meg a kérdést GD.

Áprilishoz képest elég hűvös volt. Laza farmerkabátom nem sokat védett a hideg szellők ellen. Könnyedén áthatolt a levegő a cérnák közötti, szinte szabad szemmel észrevehetetlen lukakon. Megborzongtam, amint elérték bőrömet és közelebb bújtam az én Sárkányomhoz. Ő csak gyengéden átkarolta vállaimat, a fülemhez hajolt és belesuttogott.

- Miért nem mész be? Mindjárt megfagysz. Nem szeretném, ha lebetegednél. Most nem.

- Semmi bajom, csak kicsit hűvös van. Ennyitől igazán nem lesz semmi gondom- húzódtam távolabb, hogy bebizonyítsam, igenis bírom a hideget. Ami egyáltalán nem volt igaz.

- Tényleg meg fogsz fázni- mondta TOP, amit Daesung is helyeselt.

- Mimi, kemény csaj vagy, de a szél ellen te sem tehetsz semmit. Nem irányíthatod- fokozta tovább Sunggie.

- De...- kezdtem volna bele ellenérveimbe, csak sajna ők öten voltak ellenem és Seungri-vel még mai napig sem fényes a kapcsolatunk.

- Semmi de! Gyere baby, bekísérlek- igen, baby. Ezt pedig nem más mondta, mint Taeyang. Neki vált szokásává ez a becenév, mert szerinte olyan vagyok, mint egy gyerek, egy baba. De mit vár egy 15 éves gyerektől?

Ahh, férfiak... Még van képük azt mondani, hogy a nők a megfejthetetlenek... Most komolyan! De a legszebb, hogy drága barátom, becses nevén Kwon Jiyong, még meg is mosolyogja ezt a becézésem, holott féltékeny hősszerelmeként kellene viselkednie, hogy mégis hogy meri egy másik hapsi- aki mellesleg az egyik legjobb barátja- így nevezni az Ő barátnőjét! Ehelyett, csak mosolyog. Egyszer olyan nagyon szívesen letörölném az arcáról azt az önelégült mosolyt. Általában ezt az után szoktam az arcán látni, hogy mi... Mindegy.
Taeyang átvette vállaim ölelését Ji-től, így már az ő karjai nehezedtek rám. Kicsit zavart tekintettel néztem körbe, hogy miért akarnak ennyire eltávolítani, hogy YB-től is képesek megválni, csak, hogy engem távol tartsanak maguktól... Mondjuk, Bae úgyis visszamegy hozzájuk, mivel az általános iskolában nem nagyon tartózkodhatnak a középsulisok. Még szerencse, hogy a két intézmény egymás mellett van és nem kell messzire elválnunk egymástól a fiúkkal. Az évek alatt annyira összenőttünk már, hogy egy napot sem bírtunk ki egymás nélkül. Folyton együtt lógtunk, amikor csak tehettük. Sok mindenre megtanítottak a srácok. Az utcai élet küzdelmeire. Gyakran volt olyan, hogy koldusnak adtuk ki magunkat és pénzt csórtunk a gazdagoktól. Vagy kiszúrtuk az olyan boltokat, ahol idősek az eladók és loptunk, vagy legalábbis átvertük őket. Az átverés alatt azt kell érteni, hogy negyed annyi pénzt sem adtunk oda apróban, mint annak az értéke, amit venni akartunk. Hyeyoon is sokat tanított nekem. Megmutatta, hogyan kell nőként viselkedni. A jó és rossz oldalt is. Titkon még táncot is tanított nekem. A legtöbb ember lenézi a táncosnőket, hogy mind könnyűvérű és olcsó kurva. Nos, ez így nem teljesen igaz. Általában a feszültséget vagy szexszel vagy mozgással szokás levezetni. Ők, vagyis mi a kettő keverékét alkottuk meg. Olcsónak pedig egyáltalán nem olcsók. Sőt, drágák, mivel nem keveset kérnek a szolgáltatásikért. Azért én nem vagyok olyan, mint ők. Szerencsére... De lebecsülni akkor sem szabad őket! Nekik ez a "munka" hozza a kenyérre valót. Inkább azokat kéne alázni, akik igénybe veszik őket. Bár, akkor meg nem tudnának megélni. De akkor se semmirekellőek, mivel saját magamon tapasztaltam, hogy igen kemény fizikai erő kell ahhoz, hogy a rúdon el tudjam végezni a gyakorlatokat. Ettől lettem erős. Meg persze azoktól az önvédelmi gyakorlatoktól, amiket a fiúk tanítottak. Biztosak szerettek volna lenni abban, hogy akkor is meg tudom védeni magam, ha nincsenek mellettem. Pedig eddig még nem mentem nélkülük sehová, ami lehet fura, de nekem megszokott volt. Olyanok voltunk, mint egy nagy család.
A folyosón végighaladva mindenki minket bámult, pedig már igazán megszokhatták volna. De nagy valószínűséggel az volt érdekes a bámészkodóknak, hogy nem GD kísért végig a teremig, hanem Taeyang. Igen, így még nem láttak. Bár, nekem Bae olyan, mint egy bátyó, Daesung-gal, Seungri-vel és TOP-pal együtt. Csak G-Dragon volt több számomra. Sokkal több. Ő nem testvér volt, hanem egy társ. Jó, ilyen fiatalon ezt könnyű kijelenteni, főleg az első szerelemnél. De, rajta kívül soha senkim nem volt. Jiyong megígérte nekem, amint végez az iskolával, betölti a 18-at, összeszedi magát anyagilag és kihoz abból a rohadt nevelőintézetből... Akkor már lehet a gyámom és együtt élhetünk. Persze nem szép dolog, hogy a "gyámommal" szűröm össze a levet, de mi szeretjük egymást. Ez ellen senki nem tehet.
A terem elé érve Bae a vállaimnál fogva maga felé fordított.
- Na, baba, légy jó!- húzott magához egy ölelésre. Kicsit meglepődtem, eleinte nem viszonoztam, majd ügyetlenkedve megveregettem a hátát. Nevetve húzódott el tőlem, elköszönt és hátat fordítva nekem visszament a többiekhez.
Az osztályteremben döbbent arckifejezések fogadtak. Odakullogtam a padomhoz, amit közel s tova nyolc éve koptattam, hátamat a falnak döntve ültem le a székre. A hátsó sorokból halk nevetést hallottam. Nem foglalkoztam vele addig, amíg meg nem láttam két árnyékot törékeny testemre vetülni. Felpillantottam és nem lepődtem meg. Juwon és Sanghun takarták előlem a neoncsövek gyér fényét. Gyilkos mosolyt villantottam feléjük. Imádtam ezt az arckifejezésemet.
- Hamar túltetted magad Dragonon Micha. Pedig esküdni mertem volna, hogy reggel még majd elnyeltétek egymást. Vagy ez olyan mint az iszlámoknál, több pasid van?- húzta fel egyik szemöldökét Juwon és kicsit előrébb hajolt.
- Te hülye, a férfiaknak lehet több feleségük, nem fordítva...- válaszoltam neki lekezelően. Erre kicsit felkapta a vizet.
- Ugyan mindegy. A lényeg az, hogy egy mocskos kis kurva vagy- na, erre már nagyon is felfigyeltem. Közelebb hajolt, hogy a fülembe suttoghasson.- Azért remélem egyszer én is kipróbálhatlak. Talán kölcsönkérlek Dragontól, aztán elmegyünk TOP nővérének a bárjába és...
Nem hagytam neki, hogy befejezze a mondatot. Megragadtam pólója nyakát és magamhoz húztam, miközben felálltam a székemről. Hirtelen mindenki megfagyott és minket nézett. Dühödt tekintettel néztem szemeibe, de ő csak vigyorgott. Élvezte. A francba is! Sikerült felhúznia! Ha nem hozta volna fel Jiyong-ot...
- Na, mi van? He? Csak ennyi telik tőled?- kérdezte lihegve. Nem válaszoltam neki. Csak én is követtem példáját és a képébe vigyorogtam. Azt a szokásos gyilkos mosolyomat vettem elő. Ellöktem magamtól. A végén még meghallotta volna a gondolataimat. A padok közé esett be. Sanghun segített neki felállni.
- Te rohadt kurva! Mit képzelsz magadról?! Csak várd ki a végét! Egyszer úgyis...
Behúztam neki. Áucs!!! Ez iszonyatosan fájt! A filmekben ilyenkor a főhős csak magabiztosan kisétál, én meg az öklömet a számhoz véve küszködök a sírás ellen. Aish! Eddig csak fáslizva ütöttem a boxzsákot, de így majd' belehaltam a fájdalomba. De egy tény vigasztalt. Nem csak én. Juwon az orra elé tartotta kezét, hogy megakadályozza a lecsöppenni akaró vércseppek útját. Pedig az arcába ütöttem. Lehet, megcsúszott az öklöm. A fájdalomtól semmi mást nem éreztem. A fiú, ha ölni tudott volna a szemével, én már halott lettem volna. Épp vissza akart támadni, de szerencsére fiatalabb társa, Sanghun közénk állt. Szólásra nyitották a szájukat, de ebben a szent pillanatban nyílt az ajtó és lépett be rajta az osztályfőnök. Az asszony annyira meglepődött. hogy álla a padlóval került közelebbi ismeretségbe, amit pár másodperccel utána követtek a kezében tartott könyvei. Alig tudott kinyögni valamit. Csak hebegett, habogott.
- Itt meg mi a jó Isten folyik?- kiáltotta el magát.
- Ez a csaj csak úgy behúzott nekem- felelte ezt az oltári nagy baromságot a sebesült.
- MiI?! Ez nem igaz! Idejött és olyan szavakkal illetett, amik nem igazak! Provokált- mondtam, de teljesen feleslegesen. Már megtanultam, hogy ebben az iskolában nem az a hibás, aki miatt történik valami, hanem az aki elkövette és ebben az esetben én lennék az a személy.Tudtam, hogy ebből csak rosszul jöhetek ki.
- Csend legyen! Mindketten az igazgatóhoz. Nyomás!
Még sosem láttam ilyen idegesnek a tanárnőt. De, egyszer mindet el kell kezdeni, nem? Szerintem ez egy szörnyen elindult nap...
Juwon-nal néma csendben sétáltunk a folyosó két oldalán, hogy a lehető legtávolabb kerüljünk egymástól. Időközben elállt az orrvérzése, de egy összetekert zsebkendőt dugott bele, biztos, ami biztos alapon. Nem mondom, de mást is feldughatna magának máshová.
Az irodához érve, én mentem előre. Bekopogtam és beléptem. Először az asszisztensével találtam szembe magam. Az alacsony, duci, festett szőke nő megilletődve nézte megjelenő alakunkat, majd egy ajtóra bökött a tollával. Vettem a lapot és egyenesen megcéloztam azt. Ahogy beléptem, egy éppen a papírmunka felé görnyedő, ötvenes éveiben járó, kopaszodó férfival találtam szembe magam. Illedelmesen meghajoltam és példámat követte a mögöttem érkező idegesítő személy is. Az úr is meglepődött rajtunk, mint mindenki.
- Fiam, veled meg mi történt?- kérdezte Juwont. Már rosszul kezdődött.
- Az úgy volt, tisztelt igazgató úr, hogy mikor elhaladtam ennek a lánynak a padja mellett, ő ok nélkül rám támadt- felelte szomorú, fájdalmas tekintettel, mint akit megérintett a dolog. Ch... Jó színész.
- Ez hazugság!- kaptam fel azonnal a vizet, ezzel csak mélyítve a megásott gödrömet.- Provokált!
- Na, és mivel provokált téged ez a kedves fiatalúr?- szögezte nekem a kérdést az igazgató.
- Olyan szavakkal illetett, amiket nem szívesen ismételnék meg- válaszoltam lesütött szemekkel. Biztos voltam benne, hogy ezt nem veszi be. Hallott már rólam...
- Vannak olyan szavak, amiket ön nem ismételne meg?- kérdezte szórakozottan. Legszívesebben őt is képen nyomtam volna, csak sajnáltam az öklömet.- Akkor én azt az ügyet le is zárnám. Juwon, nagyon sajnálom, ami történt veled. Kérlek fáradj vissza a terembe, de ha gondolod meglátogathatod az iskolaorvost is.
- Rendben uram. Köszönöm. Akkor én most elmennék a rendelőbe- azzal meghajolt és kiment, de még előtte felém küldött egy puszit, majd kacsintott. Elsőnek tátott szájjal szemléltem az eseményeket, de ezek után úgy forrongtam a dühtől, félő volt, hogy meggyullad a hajam.
- Fiatal hölgy! Magának pedig behívatom a gyámját. Kérem várakozzon a folyosón!
- De...
- Semmi de! Azt mondtam, kifelé! Az én iskolámban nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a fajta viselkedést! Még egy fiútól sem, nemhogy egy lánytól! Meglátszik, hogy az intézetben nem lettek megnevelve. Hiányzott az apafigura. Csak azt nem értem, hogy Juwon, hogyan lehet jól nevelt, ha ön nem az. Lehet, a vérében van.
Összeszorított fogakkal és ököllel néztem farkasszemet az emberrel. A fogaim majdnem kitörték egymást. A körmeim annyira belevájták magukat tenyerembe, hogy még a vér is kiserkent.
- Nem hallotta? Nyomás!- mordult rám.
Feldúltan hagytam el a helységet. A folyosón leültem az ott elhelyezett székekre. Nem tudtam elhinni, hogy a diri valóban ezt mondta! Még, hogy hiányzott az apafigura. Ha ő lett volna az az ember, aki a példát mutatja, lehet még több verésben lett volna részem. Részünk, a többi gyerekkel együtt. Megsebzett tenyereimet vizsgálgattam, miközben vártam az ítéletem időpontját.

Nem is kellett sokáig várakoznom. Han asszony jött értem, akivel mellesleg olyanok voltunk, mint észak és dél. Azóta utáljuk egymást, hogy nyolc évvel ezelőtt megbüntetett azért, mert nem mentem vacsorázni. Miatta kellet felmosnom az étkezőt. Miatta tudtam meg, hogy Baek hogyan halt meg, ami, mondjuk nem is olyan rossz. Azóta is barátok vagyunk a szellem-fiúval. Bár, voltak hullámvölgyeink az elején, mikor nem voltam képes elfogadni, hogy igen is látom a szellemeket. Vagyis csak egyet. Őt.
A nő úgy vonult be az irodába, hogy rám sem nézett. Nem tudtam, hogy most utána kéne-e mennem vagy jobb, ha kint maradok. Szóval inkább maradtam. Ólomlassúsággal halad előre a falra függesztett óra másodpercmutatója. Azt hittem, hogy egy örökkévalóságig ültem ott, de aztán nyílt az ajtó és egy kedélyesen nevetgélő Han asszony lépett ki rajta, nyomában az igazgató úrral. Rám néztek és mindketten elhallgattak. Szemükben megvetés, lenézés és undor tükröződött.
- Nyugodjon meg, drága igazgató úr! Hye Micha megkapja a neki járó büntetését. A viszont látásra- búcsúzott egy meghajlás keretében a nő.
- Úgyszintén! Örültem a találkozásnak!- majd becsukta irodája ajtaját.
- Gyere te kis semmirekellő! Megtanítalak, hogyan kell viselkedni- vetette oda nekem az asszony és elindult.
Ezen a helyen fordítva működnek a dolgok. Itt nem igaz az, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Itt mindig én esek bele és süllyedek egyre mélyebbre...

Prológus

Hol is kéne kezdenem... Talán a bemutatkozással? Hát, legyen. Német Mária vagyok, de csak Ria. Nagyon nem kedvelem a nevemet, mert szerintem ódivatú, de mamámat is így hívták, szóval a szüleimnek nem volt más választásuk. 15 vagyok, de jövő hónapban lesz a születésnapom. Nem sok érdekes dolog van, amit tudni kellene rólam, maximum annyi, hogy nagyon nagy kpopper vagyok és imádok táncolni, sportolni és írni. Mindenféle tánctípust és sportot kipróbáltam már. Néptánc, társastáncok, hip hop. Úszás, kézilabda, röplabda, de az örök kedvencem a futás. Novellákat, hosszabb sztorikat és verseket is sikerült már alkotnom. Nem tudom, hogy jók lettek-e, mivel nem mutattam meg még senkinek. Talán majd egyszer.

De, túl sok volt már így is belőlem, folytassuk a családommal. Nem túl érdekesek. Apum munkamániás. Szakácsként dolgozik egy lepukkant étteremben, ezért nem keres túl sokat. Anya itthon van a jelenleg hét hónapos kishúgommal. Imádom a kis töpörtyűt. A neve Zorka és én választottam! Lapozgattam a naptárat és egyszer csak szembetaláltam magam ezzel a névvel és szerelem volt első látásra! Vagy olvasásra..? Mindegy. Van egy bátyám is, aki most fejezte be a gimnáziumot. Dávid villamosmérnök szeretett volna lenni, ösztöndíjjal bekerülni az egyetemre, de sajnos nem érte el az adott pontszámot, így lecsúszott róla. Saját zsebből pedig nem tudtuk volna finanszírozni tanulmányait, szegénnyel mindketten így is csak az eszünk miatt tudtunk idáig eljutni, mivel a kitűnő tanulók ingyen járhatnak iskolába. Persze ebben rengeteg erőfeszítésünk van. Hiába olyan az agyunk, mint a szivacs, küzdenünk kellett azért, hogy jó gimnáziumba kerüljünk és onnan még könnyebb legyen az egyetemhez vezető út. De, mint látjátok, Dávid lecsúszott róla. Viszont megesküdött, ebben az évben keményen fog küzdeni, tanulni, dolgozni és újra megpróbálja majd a jelentkezést. Szerencsére nekem még addig van három évem. Most voltam elsős, szeptemberben pedig a másodikat kezdem. Még fogalmam sincs arról, mi szeretnék lenni. A tanárom szerint ez majd időben elválik. Hát, reménykedjünk benne.

Nos, ez így leírva elég szörnyűnek tűnik, de nem az. Vagyis nem ennyire eget rengető. Mivel van egy kis fénysugaram, név szerint Hässler Teodóra, röviden Min. Ne kérdezzétek, honnan jött neki ez a név, mert nem tudom. Én becenévnek a Teo-ra vagy a Dórira gondoltam, de ő már az elején így mutatkozott be. Nem úgy ismerkedtünk meg, ahogy azt gondoljátok, hogy csak mellettem vagy mellette volt hely és ennek következtében egymás mellé kellet ülnünk, majd összebarátkoztunk és Best Friends... Még véletlenül sem. Utáltuk egymást. Még az első hónapban összejött az egyik osztálytársunkkal, Kristóffal, aki persze egy hét után dobta. Gyönyörű lány, nem úgy értem. Szőke, hullámos haj, zöld szem, karcsú alkat. Csak éppenséggel ilyen ez a kilencedik. Mindenki azt hiszi, hogy akkor most ő a menő, meg a király. Pedig rohadtul nem! Csak egy kis pisis a már majdnem felnőttek között. Itt már nincs tanár néni és tanár bácsi aki megsimizi a térdecskédet, ha elesel. Nem! Itt inkább fellöknek és meg is taposnak. Ha csak egy picit is gyengének mutatod magad. Ezért mentem Min után, amikor sírva szalad ki az osztályteremből, mikor Kristóf beégette. Természetesen a lánymosdóban találtam rá. Nem értem miért, de a lánymosdó mindig teli van. De akkor nem érdekelt. Megkerestem azt a fülkét, ahol ő volt és mivel tudtam, úgyse engedne be önszántából, feltörtem a zárat. Persze itt sem kell a legrosszabbra gondolni, egyszerűen csak a körmöm kellett hozzá és a zár kinyílt. Tudjátok, ez a piros-zöld forgató. Na, nem is kell említenem, hogy meglepődött. Arcát meglátva azonnal elnevettem magam. Ahogy ott ült a lehajtott WC-deszkán piros, bedagadt szemekkel és elfolyt festékkel, meg amilyen őzike szemeket meresztett rám... Annyira nevetséges volt. Természetesen erre rögtön megsértődött, én meg nem, hogy bocsánatot kértem volna, hanem tovább kezdtem alázni. Csak mondtam neki azt a sok hazugságot, ami elsőnek az eszembe jutott. Megint elsírta magát, ám én hajthatatlanul folytattam. Mikor már nagyon begurult, nekem esett, hogy, hogy merészelek ilyeneket mondani neki. Még ekkor sem hagytam abba és egyszer csak, elértem célomat. Megpofozott. De úgy, hogy a kis helységben fejem az ajtónak csapódott. Nem mondom azt, hogy nem fájt, mert legszívesebben én is elsírtam volna magam, de helyette inkább elmosolyodtam. Kezeit szája elő kapta és látszott rajta, hogy megijedt. Épp belefogott volna a sorozatos bocsánatkéréseibe, viszont közbeszóltam.

- Ne! Ne kérj bocsánatot! Ezt akartam. Hogy szedd össze magad és viselkedj végre normális emberként, nem pedig egy bogárként, amit nyugodtan eltaposhatnak. Szóval szedd össze magad és irány kifelé arcot mosni mert nagyon ronda vagy.

Ezzel pedig ott is hagytam. Diadalittas mosollyal sétáltam be termünkbe és mentem a padomhoz, ami a fal mellet, az első sorban foglalt helyet. Mindenki árgus szemekkel követte végig minden mozdulatomat, mire feléjük is megeresztettem egy mosolyt. Ők csak grimaszoltak és elfordultak.

Ezután persze Min csak az én társaságomat kereste, amit nem bántam, mivel nekem sem voltak barátaim. Ő vezetett be a kpop világába, amit először elleneztem, mivel én is azok közé az a tipikus emberek közé tartoztam, hogy: "Hogy tudod megkülönböztetni őket?" "Hogy tudod megjegyezni a nevüket?" "Ezek buzik." "Jajj, már megint ez a csing-csáng-csung zene." "Mi a különbség a kínaiak és a többi ázsiai között?"

Természetesen azóta változtam. Már egyiküket sem tartom buzinak. Sőt, nem is használom ezt a szót! Már rengeteg bandát ismerek és meg is tudom különböztetni őket, akár csak hang alapján is. Azóta tudom mi a különbség az ázsiaiak között. Lehet, hogy külsőleg hasonlítanak, de minden másban eltérnek. Ez olyan, mintha egy magyart meg egy lengyelt próbálnál összehasonlítani. Azóta nem csing-csáng-csung, hanem már folyékonyan beszélek koreaiul, Minnel együtt. Mivel ők elég gazdagok, megteheti, hogy külön tanárhoz járjon. Így, ha neki vége lett az órájának, megtanította nekem az anyagot. Utána már okosabbak lettünk, tehát az utóbbi időben már titkon videóra is felvettük... Én pedig cserébe táncolni tanítottam. Minden tudásom átadtam neki és rájöttem, hogy nagyon sok dologban hasonlítunk egymásra. Teljesen tökéletesen másolta le rólam a lépéseket. Elválaszthatatlan barátnők lettünk.

Sokat köszönhetek neki. Ha ő nem lenne, szerintem már összeroppantam volna. A világ tűhegyes fogai áttörték volna a kemény páncélomat, amit magamra növesztettem az idő során. Így is túl sokáig bírtam. Túl sokáig...

2. Nem tündérmese

"A tinédzsereknek egyetlen céljuk az, hogy tökéletesnek tűnjenek. Nem akarnak kilógni a sorból, legalábbis én soha nem akartam. Aki feltűnően viselkedik, csak azért teszi, hogy önmaga lehessen. Mindenki azt akarja mutatni magáról, hogy tudja, mit csinál, pedig általában fogalmuk sincs minderről."-Cecelia Ahern-

A fagyos víz nekem is ellepte a tüdőmet. Csak süllyedtem egyre lentebb. Mindenem elnehezedett. Szemeimet behunytam és mikor kinyitottam őket, már nem voltam a régi önmagam. Újjászülettem. Én voltam az, de mégsem. Aki akkor feltámadt nem volt más, mint az új Mimi...

*Jiyong POV*
Szinte már hihetetlennek tartottam, hogy nyolc évet lehúztam egy helyen. Még sosem voltam ennyi ideig sehol. Mondjuk, ezt csak egy embernek köszönhettem. Vagyis, nem embernek... A természet feletti lények megérzik egymást, főleg, ha a fajtájuk között olyan nagy a kötelék, mint az enyém és Mimié között. Mindketten az ördög gyermekei voltunk. Mégsem sejtett semmit. Természetesen, én meg nem világosítottam fel, miszerint démon vagyok, ő meg egy boszorkány. Tutira összetört volna lelkileg és még hülyének is nézett volna. Ahogy nőttünk, egyre erősebb lett közöttünk a kötelék, egyre jobban éreztem a hatalmát. Nem tartozott a legerősebbek közé, mégis volt benne valami. Valami különleges, amire sehogy sem tudtam rájönni. Fogalmam sem volt, miért nem kezdtek előjönni rajta a jelek. Pedig már annyiszor próbálkoztam. Ez a lány minden tekintetben feladta nekem a leckét. Kivéve egyet. A szerelmét... Nem kellett sokáig puhatolóznom nála, hogy nekem adja magát. Csak egy picike szavamba került és egy kis törődésbe. Annyira egyszerűen sikeredett, hogy magam is meglepődtem. Ennyire hiányzott volna az életéből ez az egy kilenc betűs szó? A szeretlek? Mondjuk, meg tudom érteni, hisz' világ életét egy nyamvadt árvaházban kellett leélnie. Először, még tényleg azt hittem, hogy egyszerű. Egy hazug vallomás, néhány csók és vége. De, talán mégsem volt hazugság? Nem!
Sok fordulópont van egy ember életében. Most nem csak a születésre, házasságra, családalapításra vagy a halálra gondolok. Hanem a világ minden kis rezdülésére, miknek hatására ez emberben fizikai és kémiai folyamatok is lejátszódnak. De miféle folyamtok ezek? Mi áll a hátterükben? Csak ő. Senki más. Mindenki magának alakítja ki élete fonalát. Ha lépsz egyet előre, már kiválasztottad a magad útját, mert nem léphetsz hátra. Visszatekinthetsz, de csak a szakadékot fogod látni. Én szeretek visszatekinteni azokra az időkre, amiket Mimivel töltöttem. Az első találkozásra, az első puszira, amit akkor kapott, mikor az Yoongi nevű démon, aki magát Suganak csúfolta, fellökte az ebédlőben és ráborult az étel. Szerencséje, hogy még aznap eltűnt. Mimi sírva szaladt el a lánymosdóba. Akkor pusziltam meg először. Vagy az első csók, amit egy sikátorban kapott, mikor TOP nővérét látogattuk meg, hogy alakítson kicsit a lány külsején. Seunghyun nővére egy sztriptízbár tulajdonosa. Ért a cicomához. Nem is csodálkoztam, hogy az évek alatt a szende kisgyerekből egy bombázó vadmacska lett. Attól a naptól kezdve, hogy kimondtuk egymásnak azt a szót, senkinek nem hagyta, hogy bántsa. Már megtudta védeni magát. Nem kellett a mi segítségünk. Egy idő után az utálók fel is adták a piszkálódást.
Vagy ott van az első szeretkezésünk. Igen, szeretkezés. Egyáltalán nem szex. Hihetetlen milyen puhány egy démon lett belőlem. Hiába volt a kapcsolatunk mindig vad, tüzes és energiával teli, elgyengültem... A többiekhez képest nem, de magamhoz képest igen. Azok a csókok és hangok, amiket azon a délután kaptam, felejthetetlenek számomra. Minden a night club egyik szobájában történt. Hyeyoon - TOP nővére - megkért minket, segítsünk neki rendbe rakni a helyet, mire elérkezik a nyitás ideje. Ő a pultokat töltötte fel, a srácok takarítottak, mi pedig a szobákat szedtük rendbe. Megbeszéltük, hogy Mimi elől, én hátul kezdek és középen találkozunk. Mikor tudtam, hogy már csak egy szoba van és a lány amúgy is gyorsabban halad, mint én, lefeküdtem az ágyra. Karjaimat fejem alá tettem és egy ideig úgy bámultam a plafont. Mikor már elkezdtem unatkozni, lehunytam szemeimet. Később ajtónyikorgásra lettem figyelmes. Tudtam, hogy csak az én kis boszim lehet az. Arra gondoltam, hogy leszid, miszerint milyen lusta dög vagyok, de amit tett, arra nem számítottam. A lány hirtelen lovaglóülésben landolt rajtam amitől megugrottam és fel akartam ülni hozzá, de mellkasomnál fogva visszanyomott fekvő helyzetbe és ajkaimra tapadt. Kicsit meglepődtem, de csak a másodperc törtrészéig, mivel nem először voltunk ilyen helyzetben. De soha nem mentünk ennél messzebbre, hiszen azért ő még kicsi volt. Ez is csak másfél éve történ, szerintem még így is túl korán, mert csak tizenhárom volt. Bár, azóta sem volt kevés alkalom, mikor együtt voltunk. Csak az a nyavalyás árvaház ne lett volna! Ha négy órakor kezdődött a tanulószoba, akkor 15:59-kor neked már a padban kellett ülnöd. Meg mindenféle tetves szabály, amiket nem szeghettem meg, mert tudtam, akkor repülök! Ezt pedig nem tehettem meg. Nem csak a saját érdekemben.

***

Ezen a reggelen is egy forró csókkal köszöntöttük egymást. Szerettem elveszni szájában sikamlós nyelvemmel. Ilyenkor olyan volt, mintha a mennyország kapuján léptem volna be. Mennyország... Ez vicces, mivel a mi fajtánk a pokolból származik. De nem olyan jó hely, mint ahogy azt néhány közönséges ember gondolja. Vannak akik úgy tartják, hogy hideg, nyirkos és vannak akik azt gondolják, ott minden ég és forró. Nos, én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy meleg és párás a töménytelen szextől. A pokol olyan, mint egy bordélyház. Sok faj származik az alvilágból, de mindegyiknek meg van a saját helye. Ám, mégis a középpontban a démonok és a boszorkányok helyezkednek el. A boszorkányok nem mások, mint az ördög ágyasai és lánygyermekei, a démonok pedig a fiú gyermekei vagyis a varázsló asszonyok fiai. De ha Mimi valamilyen módon az "anyám" akkor hogy lehetséges az, hogy együtt vagyunk? Vagy, hogy van az, hogy a boszik az ördög ágyasai és gyermekei is? Elég egyszerű. Minden akkor kezdődött, mikor a világ teremtetett. Eleinte csak két rész létezett.. Volt a pokol, az ördög birodalma és a mennyország, a teremtőanya birodalma. Akkoriban csak ők ketten léteztek, viszont mindketten be szerették volna népesíteni saját világukat. Nászukból született meg az első nő és férfi, azaz az első sátánfajzat és az első angyal. Szüleik elosztották őket. A lány az anyjához, a fiú természetesen az apjához került. Ám a gyermekek nem tudtak egymás nélkül élni. Annyira erős volt közöttük a kötelék muszáj volt tenniük valamit. Ez a valami pedig a szerelem volt. A varázsvilágban nem volt újdonság a testvérek vagy más rokonok közötti házasság. Teljesen kioltották egymás energiáit. Az angyal volt a jóság és tisztaság, a sátánfajzat pedig a bűn és szörnyűségek képviselője. Frigyükből négy gyermek született. Méghozzá a négy lovas. Mivel, az apjukra jobban hasonlítottak, az anyjuk szörnyetegnek gondolta őket. Megkérte legkisebbik fiát, a Halált, hogy végezzen testvéreivel, ám mégsem tette. Inkább elcsábította a saját anyját és gyermeket nemzett neki. Ebből született meg az első boszorkány és démon. Ikrek voltak. Miattuk tört ki a jó és rossz közötti háború. A családok nem tudták eldönteni, kihez is kerüljenek a gyermekek. Ám az ördög beleszeretett a lányba, magához akarta láncolni, de testvérbátyja nem engedte. Vele tartott az alvilágba. Testvéri szeretetük lassan szerelembe csapott át. Belőlük lett az ember. Az első emberek életadói ők ketten voltak. De nem találtak számukra ideális helyet, ezért alkották meg a két birodalom közötti világot, a Földet. A többi pedig már történelem. Hisz' gondolhatjátok mi történt. A természetfeletti lények és az emberek is elkezdtek sokasodni. Nászaikból születtek a különböző fajok. Lehet, hogy az elején azt mondtam, egyszerű a történet. Nos, valójában hazudtam. De, démon vagyok, mit vártatok tőlem? Szóval így lett világ, a világ. Persze az emberek erről mit sem tudnak. Leírták a Bibliába a kis meséjüket vagy akárhová máshová. Viszont semmi nem úgy van, mint ahogy azt hiszik. Vagyis vannak dolgok, amik kiszivárogtak, de azok sem pontosak. Azt hiszik, csak ők élnek, nincs rajtuk kívül más faj, pedig mi is itt vagyunk. Csak az kár, hogy annak idején Teremtőanya, mikor visszafoglalta helyét és sikerült a Föld egy részét megszabadítania a gonosztól - azaz tőlünk - parancsba iktatta, hogy attól a naptól kezdve minden természetfelettinek rejtőzködnie kell. Ezek után sokan visszamentek saját világukba, de voltak olyanok, akik  maradtak és titkon beilleszkedtek. Most sokan azt gondolják, biztos van valami világméretű szervezet akik ránk vadásznak vagy éppen segítenek nekünk rejtőzködni - mint a filmekben. Most pedig le kell törnöm a kedveteket, mert ilyen csak a mesében van. A valóság nem ilyen. Nem tündérmese, ahol mindig a jó nyer. Sőt, ritka az olyan pillanat, mikor győzedelmeskedni tud felettünk, mivel mint mondtam, az ördög gyermekei vagyunk. Gonoszak, kegyetlenek, szívtelenek. Mondhatni, először engem is a kíváncsiság és a... Farkam vezérelt Mimihez. De... Talán... Mégiscsak lehet szíve egy hozzám hasonlónak is. Az évmilliárdok során a fajtánk túlságosan is alkalmazkodott az emberiséghez. Lehet ez az oka annak is, hogy a lány nem érzékeli a képességeit, nem mutat semmi jelet. főleg, hogy nem is lett úgy nevelve.
Én, a lelkem mélyén mindig reménykedtem abban, hogy visszajön a régi világ. Amikor nem kellett titkolnunk az igazi valónkat. Nyíltan felvállalhattuk magunkat. Nem kellett álarcok mögé bújnunk. Tény, hogy az emberek sokkal többen lettek a idő során, de mi akkor is erősebbek maradtunk. Nekünk kellett meghunyászkodni előttünk. A kis senkik előtt. A MI fajtánk utódjai előtt! Ők csak a képmásaink! Mint egy fénykép. Ugyanúgy néznek ki, de nem igaziak. Nem valódiak.

***

- Ji! Ji! Hahó! Itt vagy?- lengette meg kezét orrom előtt Mimi.

- Persze. Miért ne lennék?- kérdeztem mosolyogva.

- Csak mert már percek óta szólongatlak, de nem figyelsz rám. Induljunk, mert elkésünk a suliból!- szólt rám kissé ingerülten, de rosszkedve azonnal eltűnt, amint derekánál fogva magamhoz rántottam és megcsókoltam. Észre sem vettem, hogy befejeztük a reggelit. Jól elbambultam...