Új kezdet

Suga POV

A karácsony már elmúlt, de még mindig érezni a hangulatát és a a finom ételek még finomabb illatát. Az egész lakást betölti a béke érzése. egyedül ülök az előszoba kanapéján és nézem a két kicsit, amint újonnan kapott  játékaikkal játszanak. Valami bugyuta játékpuskával lövöldözik egymást. Kivételesen nem mennek az idegeimre, ez is biztos a  karácsony miatt van, mert máskor már rég lecsaptam volna őket, amiért az egész lakás lakás tőlük zeng.

Jin hyung a rádiót hallgatva főz a konyhában. Lassan kezdünk kifogyni az ételből, ezért is ment le a közértbe Hoseok és Nam. Bár, én eléggé kételkedem az ő vásárlásukban. Le merem fogadni, hogy egy halom édességgel fognak hazaállítani, meg csirkemellel, mert biztos nem tudják, hogy szilveszterkor nem szabad csirkét enni, mivel elkaparja a szerencsét. Nem is tudom, hogyan juthatott eszünkbe pont őket küldeni. Vagyis de, tudom. Én lusta voltam, Jimin fáradt, a kicsiket pedig már tényleg nem mertük kiengedni a lakásból, hyungnak meg muszáj főznie addig.

Merengésemből egy ásító Jimin alakja szakít ki, akit észre sem vennék, ha nem süppedt volna be a kanapé másik vége. Takaróját magára csavarva ballagott ki szobájából teljesen idáig és most így fekszik bele ölembe is. Kissé kellemetlenül érzem magam közelségétől, ezért kezdek fészkelődni.

- Hyuuung! - nyavalyog, amint feje nem úgy ér combomhoz, ahogy azt ő szeretné.

- Szállj már le rólam Jimin! - szólok rá erőteljesebben, mert már tényleg kezd egy kicsit az agyamra menni ezzel a  közvetlenségével.

- Bezzeg Kooknak mindent megengedsz... - áll fel duzzogva és a konyhába csoszog Jinhez, gondolom egy kis törődés reményében.

Vajon tényleg így lenne? Vajon Jiminnek igaza van? Kooknak tényleg mindent megengednék?

Nyílik a bejárati ajtó, mindannyian odakapjuk a fejünket és a két rapper társamat látjuk belépni a nyílászárón, amint hatalmas szatyrokkal ügyetlenkednem a kilinccsel. Jungkook és Taehyung azonnal odaugranak hozzájuk, de nem segítség céljából, hanem, hogy kiszedjék az édességeket maguknak. A két idősebb megkönnyebbülve sóhajt fel, amikor megszabadulnak a nehéz táskáktól, így végre becsukhatják rendesen is az ajtót.

A maknae és idióta társa azonnal a nappali padlójának kellős közepére szórják a megpakolt bevásárlócsomagok tartalmát, finomságok után keresve. Ám, amikor rájönnek, hogy bizony semmit sem fognak tallálni, hisztizve fordulnak hyungjaik felé.

- Rap Mon hyuuung! - kezdi a legkisebb.

- Hoseok hyuung! - folytatja a másik.

- Miért nem vettetek nekünk csokit? - kérdezik kórusban.

- Mert Jin megtiltotta. A bevásárlólista szerint kellett haladnunk és nem vehettünk mást, mert a blokkot meg oda kell adni PD-nimnek. - szomorodik el táncoslábú barátom.

- Itt meg mi a fészkes fene folyik? - akid ki rögtön a legidősebb, amint  odaér hozzánk. - Namjoon! - szól rá a leaderre, miszerint neki kellene rendet  teremteni.

- Na, srácok, pakoljatok össze és segítsetek hyungnak! - igen... Ő ennyivel lerendezi. Már indulni készül a szobája  felé, hogy megint dalokat alkothasson, ám Hercegnő utána szól.

- Nam! Jimin nagyon beteg. Gyógyszerre van szüksége. Nem mennél el egy patikába is?

- Jin, most nem tudnál elküldeni mást érte? Van egy jó kis dallam a fejemben amit muszáj leírnom, különben elfelejtem.

- Aigoo! Yoongi, menj el Jiminnek gyógyszerért! - szólít meg engem egyetlen hyungom.

- Az ki van zárva. Nincs valamid neki itthon? - kérdezem kicsit felháborodva.

- Láza van, arra pedig elfogyott. Légy szíves Suga!

- Jó, rendben. De sokkal tartoztok nekem.

- Tudom. Vidd magaddal Jungkookiet is. Tae addig segít nekem vigyázni a mi kis betegünkre.

- MI? Erről nem volt szó! Nem. Kookie itthon marad.

- Én is itthon akarok maradni. - nyafog az említett is.

- Látod? - kérdezek a kicsire mutatva. - Ő sem akar velem jönni.

-  A vitát lezárom. Veled megy és kész. Adok oda pénzt. - szalad be szobánkba a tárcájáért, miközben mi a cipőnket és a kabátunkat aggatjuk magunkra.
- Kook, ha hazaértetek, folytatjuk a játékot? - kúszik oda hozzánk Taetae.
- Persze - válaszolja szomorúan a kisebb.
- Na, itt is vagyok. Remélem ennyi elég lesz - nyom a kezembe Jin valamennyi pénzt.
- Biztosan.
- Vigyázzatok magatokra!
- Úgy lesz! - szólok még vissza az ajtóból, amin épp kifelé lökdösöm a fiatalabbat.
- Jajj, hyung! óvatosabban - szól rám sértődötten.
- Ha befejezted, talán el is indulhatnánk.
Csendben baktatunk lefelé a lépcsőházban, mögöttem Jungkookkal, mikor valami a hátamnak csapódik.
- Bocsánat - makogja a fiú, szúrós szememnek.

Kinyitom az ajtót magam előtt. Megvárom amíg a kis maknae beér és mindketten feltesszük a kapucnit és a maszkot, hogy a rajongók kevésbé ismerjenek fel bennünket. Mostanában sokkal idegesítőbbek. A karácsony közeledtével teljesen megkergültek. Remélem újévre lenyugszanak.
Szememet csípi a hideg, téli levegő. Kezeimet zsebembe dugom, hogy egy kis melegre leljenek. Már nincs is olyan messze a patika. Csak három sarokra.
Utunk háromnegyed része csendben telt. Egyikünk sem szólt a másikhoz. Ám egyszer csak visítást hallunk, amikor a zebránál várakozunk, hogy a lámpa zöldre váltson. Mindketten  felkapjuk fejünket és az út másik oldalán két lány ugrándozik felénk mutogatva. Junkokkal egymásra nézünk és amint meghallom azt a szabad jelzéssel járó sípoló hangot, megragadom a fiú kabátját és egy sikátorba rángatom, hogy lerázzuk a lányokat. Biztos, hogy sportolók lehetnek, mert tartják velünk az iramot. A sikátor közepén egy drótkerítés van, ami megakadályozza az áthaladásunkat.
- Hyung, most mit tegyünk? - néz rám könyörgő szemekkel a kicsi.
- Mássz!
Ekkor mindketten a kerítésbe kapaszkodunk és könnyedén átlendülünk rajta. Tovább futunk, majd a sikátor végén mindketten az ellenkező irányba kezdünk futni. Utána viszont megfordulunk és szembe megyünk egymással, aminek egy szép kis pukli lesz az eredménye a homlokomon. Megfordítom Jungkookot és végre egy irányba iramodunk meg. Futás közben hátra-hátra nézek és azt látom, hogy a két csaj még mindig fut utánunk, de már nagyon lemaradva. Befordulunk egy utcába és azonnal megcélzom az első ruhaüzletet, ahová sovány malac vágtában esünk be. Az eladó és a vásárlók elég furán néznek ránk.
- Segíthetek valamiben? - kérdezni meg az eladó lány. Fiatal, szép, hm... Jó fogás. Kár, hogy most nem érünk rá, meg nem is az esetem... Gyorsan lekapom a kapucnim és a maszkom. A lány álla a padlót verdesi, amikor rájön, kik vagyunk. Szóval rajongó. Ez nem is lehetne jobb.
- Nézd, üldöz minket két sasaeng, akik elől muszáj lenne elbújnunk. - nézek rá kérlelő szemekkel, mire aprót bólint és egy próbafülkébe vezet bennünket.
- Sajnos a raktár ilyenkor zárva, de maradjatok itt. - mondja, majd elmegy.
Nos, a fülke elég picike, olyannyira, hogy ketten alig  férünk el Kookal. Szegény gyerek meg annyit mozgolódik itt előttem. Pontosan addig a pillanatig, ameddig combom nem ér meredező férfiasságához. Ekkor lefagy és úgy néz rám, mint ijedt őzike a reflektorfénybe.
- Jungkook! Hogy a picsába tudsz ilyenkor felizgulni? - meredek rá értetlenül.
- Nem szeretem amikor ilyen közel vagy hozzám - suttogja lesütött szemekkel. Csak pár centi választ el minket.
- Tehát így állunk. Vagyis állsz...
Ekkor viszont megcsókolom. Sose gondoltam volna, hogy valaha is lesz merszem megtenni, mégis sikerült. Ami viszont a legfontosabb, hogy a fiú, akit szeretek, nem húzódik el. Sőt, visszacsókol és amikor nyelvemmel engedélyt kérek a behatolásra, készségesen kinyitja a száját. Erős, sikamlós szervemmel felfedezem az ajkai által rejtett üreg minden kis zugát és nagy fájdalommal, de mégis elválok tőle. Utoljára még nyomok a homlokára egy csókot és kilesek a függöny takarásából.
Szemem elé egy elég érdekes kép tárul. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, jót szórakoznék a jeleneten. A két, akik idáig üldöztek bennünket, most egymásnak estek és a pénztáros csaj tessékeli ki őket az  utcára.
Nevetve húzom vissza fejemet a fülkébe, ahol szembetalálom magam egy elég furcsa tekintetű Jungkookkal. Felrémlik bennem a néhány másodperccel ezelőtt  történt események képsora és azonnal visszaveszem azt a bunkó, öntelt álarcomat, amit a külvilágnak mutatok magamból.

Senki nem tudhatja meg, ki az igazi Min Yoon Gi. Mert az igazi Min Yoon Gi nem való ebbe a világba. Az igazi Min Yoon Gi más, mint a többi ember. Az igazi Min Yoongi Gi nem úgy látja a fiúkat és a lányokat, mint más, normális emberek. Az igazi Min Yoon Gi szereti azt a fiút, aki itt áll előtte egy nyomorult ruhabutik öltözőfülkéjében. Az igazi Min Yoon Gi az életét is feláldozná ezért a fiúért, csak, hogy Őt megvédhesse mindentől. Ilyen az igazi Min Yoon Gi, csak kár, hogy ezt nem fedheti fel más, normális emberek előtt, mert akkor elítélnék. Elítélnék azért aki, és elítélnék azért, amilyen.

Jungkook épp megszólalni készült, amikor az az idegesítő lány félrehúzta az őket takaró leplet.
- Elmentek. Nyugodtan kijöhettek.
Jófiúk módjára megköszönjük a segítségét és amint a telefonját készül elővenni, inkább gyorsan kereket oldunk és kispurizunk az épületből. Újra a friss levegőn lenni olyan, mint újjászületni.
A maknaevel felöltjük álcánkat és elindulunk a patikába, megint... A feszültség szinte végható  közöttünk. Mindketten tartjuk a távolságot. Mikor odaérünk a gyógyszertárhoz, Kook közli, hogy ő szívesebben marad kint. Jobb is így.
Beállva a sorba jövök rá, hogy ez egy hosszú menet lesz. Legalább tízen vannak előttem. Az idő elütése érdekében előkapom telefonom és körbenézek, mi folyik az interneten. A karácsonyi hullám szerencsére már eltűnt, de 31. lévén most a "Boldog újévet!" "B.U.É.K.!" feliratos képek csapnak arcon az összes közösségi portálon. Köztük a sajátunk is, mivel a fiúkkal mi is felköszöntöttük az A.R.M.Y-kat. Már csak azt veszem észre, hogy én következem a sorban.
Kérek egy vény nélküli lázcsillapítót Mr. Kockahas számára. Miután kifizetem és a visszajáróért nyújtom a kezem  a papírpénzek között észreveszek egy kis cetlit. Az ajtón kilépve szemlélem csak meg közelebbről is. Egy név van rajta és egy telefonszám. Komolyan. A nők néha nem tudják, hol a határ. Tényleg ennyire meg kell alázkodniuk? Lehet pont ezért tartom őket ennyire visszataszítómnak.
Ingerülten érek oda Jungkookhoz, aki az épület fala mellet rugdosott egy hógolyót.
- Gyere! - szólok oda neki félvállról.
Csendben baktatunk egészen a dormig, majd fel a lépcsőházban is csak a lépteink visszhangját lehet észlelni, ám a bejárat elé érve a fiú megragadja a karom és maga felé ránt.
- Mit ak...?
Nem tudtam befejezni mondatom. Ajkaimon megérzem a fiatalabb puha párnáit. Óvatosan kezdi mozgatni azokat enyémeken. Fél. Érzem rajta. Úgy gondolom ideje átvennem az irányítást. Csípőjénél fogva közelebb vonom magamhoz olyannyira, hogy még egy tűt se lehessen leejteni közöttünk. Amint megnyalom alsó ajkának ívét, száját eltátva hív táncra. Ez nem olyan csók, mint abban a szűk kis fülkében. Ez sokkal több annál. Érzéki. érzem, hogy igaz.
- Szeretlek Suga hyung - suttogja ajkaimra a maknae.
- Én is szeretlek csöppség - szorítom magamhoz. Kuncogására leszek figyelmes. - Most meg mi olyan vicces?
- Fura a te szádból hallani azt, hogy csöppség - még mindig kuncog.
- Jeon Jung Guk! Jobb, ha most menekülsz - szólok rá megjátszott szigorúsággal, mire nevetve szalad be a lakásba, ott is a konyhába, menedéket keresve Jin  háta mögött.

- Jin hyung védj meg! - kezd bele rögtön védelmi hadműveletébe.
- Suga, hagyd békén a kicsit! - szól rám az idősebb.
- De, hát ő kezdte! - védeném meg magam reménytelenül.
- Ugyan már! Vettetek Jiminnek lázcsillapítót? - tér a lényegre.
- Igen. Itt van - teszem az asztalra a szatyrot, amiben ideadták.
- Mi tartott ennyi ideig?
- Összefutottunk pár sasaenggel - válaszol helyettem Kookie.
- Jajj. S nem esett bajod? - kezdi el azonnal vizsgálni a kisebbet.
- Persze. Velem már nem is kell törődni, hyung - kezdek bele a drámázásba és besétálok a szobámba.

Az egész napot a szobámban töltöttem, bezárkózva. Kikötöttem, hogy senki sem zavarhat,  mert muszáj írnom egy új dalt. Méghozzá Kookienak. Természetesen ezt nem kötöttem senki orrára. Csak ő fogja tudni, ha majd készen leszek vele.
Szerencsére mára nem terveztünk fellépést, ezáltal tovább dolgozhatok. Tizenegyre készen leszek az új szerzeményemmel, s ha már úgyis újévet ünneplünk, úgy döntök, megmutatom a többieknek is.
- Hé, srácok! Van valamim, amit meg szeretnék mutatni nektek - szólok oda a kanapén és a földön elterült, kissé már illuminált állapotban lévő hatfős társaságnak.
- Mutasd Su-huk-ga - igen... Talán Rap Monnak már nem kellene többet innia, ha még beszélni sem tud csuklás nélkül...

BTS - Blood, Sweat & Tears

Lejátszom a srácoknak és mind tátott szájjal hallgatják. Mikor véget ér a dal, egyszerre kezdenek el tapsolni, kivéve egy személyt. Az az egy személy sír. Arcán csíkokat húznak végig a sós cseppek, amik végül álláról csepegve hullanak a padlót borító szőnyeg szálai közé, hogy majd ott elvesszenek. Szívem szakad meg attól, ahogyan rám néz. Fogalmam sincs, mi hathatta meg ennyire. Vagy örül neki, vagy nem. A többiek nem veszik észre. Csak mi ketten vagyunk ebben a pillanatban a szobában. Rajtunk kívül nem létezik senki más, ezen a Földön. Nekem ő jelenti a világmindenséget. Nélküle nincs miért élnem. Nélküle nem létezik semmi. SEMMI!

A srácok maguk közé rángatnak és elkezdünk most már hetesben inni. Egyik pohár kövei a másikat mindaddig, amíg Hoseok fel nem kel, miszerint ő igenis beszédet fog mondani.

- Kedves barátaim! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy ne legyünk szanaszét. Meg persze azért is, mert a BigHit nem engedett haza bennünket - erre mindannyian nevetni kezdünk. - De, természetesen most is az egyik családunk körében vagyunk, jól mondom?

- Jól! - kiáltjuk egyszerre. Mi lesz még ebből...

- Idén, nagyon sok mindent elértünk, szerintem többet, mint az előző két évben és, ha jól számolom, már három és fél éve boldogítjuk egymást, mint a Bangtan Sonyeondan. Ez idő alatt csapattársakból barátok, barátokból családtagokká váltunk egymásnak. Vagyis remélem - ismét nevetés csendül fel. - Mivel, én volnék a csapat reménysége és őrködő angyala, ezért igyunk előbb rám, ha nem bánjátok, hogy sose hagyjon el benneteket a remény.

- Most komolyan az Éhezők viadalából idéztél? - kérdezek rá hitetlenkedve.

- Igen, hyung, nem tetszik? Akkor igyál te is. Nos, akkor igyunk Suga hyunra, aki folyton morgó medve tél idején, mert állandóan alszik.

- Ne feledd, Hoseok, hogy még mindig a hyungod vagyok - szólok rá.

- Jó' va' má'! Jó' va' má'! Igyunk Jin hyungra, aki mindig főz ránk. Igyunk Namjoonra, aki mindig mindent eltör, mert olyan mint kis elefánt a porcelánboltban.

- Héé! - háborodik fel Rap Monster is.

- Na. Igyunk Jiminre, aki folyton kínozza az A.R.M.Y.-kat az idegesítően tökéletes testével  és néha még mi is a falra mászunk tőle, hogy nekünk miért nincs olyan. Igyunk a hangulatfelelős Taehyungra, akinek külön gratulálnék a Hwarangban való szerepléséhez.

- Nekem akkor miért nem gratulálsz az albumomhoz? - kérdezek rá széttárt karokkal.

- Mert Taetől nem várunk nagy dolgokat - suttogja oda nekem úgy téve, mintha senki sem hallaná.

- Hobie hyuuung! - kezd nyavalyogni sértődötten Taetae. Tudtam én, hogy nem lesz jó vége.

- Jó' va' Taehyungie! Tudod, hogy szeretlek. Végül igyunk a mi kis maknaenkre, aki cukiságával beragyogja mindennapjainkat, habár már kezd igazi férfi lenni - itt Hope elbőgi magát. Komolyan. Nem viccelek. Úgy folynak a könnyei, mintha dézsából öntenék. - Olyan hamar felnőneeek - kezd bele hisztijébe. A srácok odamennek vigasztalni J-Hopeot, kivéve Jimint, aki már sokkal jobban fest, mint délelőtt. Na, meg persze Kook és én is maradunk a helyünkön és farkasszemet nézünk.

- Egy perc múlva éjfél! Mindenki készítse a poharát! - kiált fel Chim.

Körbeálljuk a dohányzóasztalt, poharainkat az ég felé emeljük és elkezdjük a visszaszámlálást.

- Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő.., EGY!

Mindenki lehúzz a felesét. Vagyis, én csak akarnám, ám az enyém a mellettem álló Taehyung felsőjén landol, mert Jungkook gyors közeledését nem tudtam lereagálni. Karjait nyakam köré fonja, puha párnáit ajkaimra tapasztja, úgy csókol meg mindenki szeme láttára. Nem csókolok vissza, elválunk egymástól. Ahogy körbepillantok csak a csodálkozó tekinteteket látom magunk körül. A szobába beállt a csend. Senki nem  mozdul, még csak levegőt sem veszünk.

- ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR!!! - kiáltja el magát Hoseok, mire mindenki tapsolni és ünnepelni kezd. Az ég áldja meg ezt az angyalt! Az ég áldja meg...

Bulletproof

Ha valakinek ismerős a történet, ne vádoljon lopással, mivel ezt a ficit már kiraktam az előző blogomra is. :)

Futottam. Ahogy csak a lábam bírta. Már szúrt az oldalam és alig kaptam levegőt, de nem álltam meg. Lőttek rám. Egy golyó pont a fülem mellett süvített el. Csak Lunára gondoltam. Tudtam, ha ellent mondok ösztöneimnek, azonnal végem...

De várjunk csak! Hol tartok én? Állj, állj, állj! Ez így nem jó! Miért kezdem rögtön a végén? Hülye vagyok. Kezdem inkább az elején.

Apám fogta anyám kezét, miközben szenvedett. Elviselhetetlen fájdalmakat érzett. De örült. Boldog volt. Tudta, hogy nincs már sok hátra. Igaza volt. Nem telt bele tíz perc és megszülettem. Ott tartott a kezében.

Várjunk! Ez sem jó így. Már túl korai. Még szerencse, hogy nem kezdtem korábban, például a készítésemnél...

- Taehyung! Te jössz! - Szólt rám apám egyik testőre, mikor már megelégelték, hogy rám várnak. Nem voltak túl jó kártyáim, tisztában voltam vele, ma nem én nyerek. Ezért kiterítettem lapjaimat. Csak egy drillem volt. A többieknek nem annyira tetszett, hogy véget vetettem a játéknak, de már nem volt sok kedvem folytatni. Majd később lerendezzük. Végül apám kedvenc kidobója, Monster nyerte a partit.

- V, a lányok már hiányolnak téged! - Szólt be az ajtón az egyik őr, aki épp nem játszott, hanem dolgozott.
Elmosolyodtam, mert eszembe jutottak a csajok. Világ életemben itt nevelkedtem. Soha nem ismertem más életet. Anyám kurva volt és itt dolgozott, apám klubjában. Ő volt a fater kedvenc táncoslánya. Egyszer-kétszer ágyba bújt vele, aztán nyolc hónapra rá, lettem én. Haloványan emlékszem még rá. Olyan négy éves körüli lehettem, mikor apám végzett vele. Lelőtte, bezsákozta aztán kidobta a kukába ahogy a szemetet szokták. Állat! Nem tetszett neki az ötlet, miszerint anyám rendes életet akart nekem és el akart vinni erről a helyről. Ezért fogta magát és lelőtte.
A srácok neveltek fel. Olyan kiképzést kaptam, amit sehol máshol. Meg persze ott voltak a lányok. Mindig körülöttem lebzseltek, mivel én voltam a cuki kis Taehyungie. Aztán, ahogy nőttem, már nem csak cuki voltam, hanem jóképű is. Itt azért elég szép, fiatal lányok dolgoztak, volt, hogy illegálisan 18 alattiak is. Soha nem volt gondom lányok terén. Csak kiválasztottam az egyiket és megkaptam. De előfordult olyan is, mint most, hogy ők hiányoltak engem!
Első alkalmam 14 évesen történt, mikor megismerkedtem egy szintén 14 éves lánnyal, aki itt szeretett volna dolgozni, hogy eltartsa a családját, ám ezt viszont már apám sem engedte. Én azért néha találkoztam vele. Még pénzt is vittem neki. Aztán egyszer csak megtörtént. Elég ügyetlenek voltunk mindketten. Azóta nem láttam. Hogy is láthattam volna? Mikor pontosan tudom, hogy apám vele is végzett, mikor megtudta, hogy lefeküdtünk. Meg még segítettem is rajtuk. De ez régen volt. Most pedig várnak rám. Mennem kell.
Felálltam és a többiek irigykedve néztek rám. Nekik nem volt akkora sikerük mint nekem. Nem is csodálom. 100 kilós izomtömegek, fejtetőig tetoválva. Én is durva vagyok szex közben, de nem lennék annak a csajnak a helyében, akit ők dugnak meg. Mondjuk nekem van annyi előnyöm, hogy a főnök fia vagyok.
Kiléptem az ajtón és körbenéztem. Megpillantottam Syndit. Ott tekergette azt a csini kis csípőjét a rúd körül, mikor inkább tekergethetné magát az én farkam körül is. Odamentem a színpad széléhez és két ujjammal intettem neki, hogy jöjjön. Ezer örömmel tette meg számomra az utat. A vendégeknek vannak szobák egy folyosón, de mi az emeletre mentünk a saját szobámba, mivel mi itt laktunk apámmal.

Az első alkalmam után, megfogadtam, hogy szex közben soha nem fogok csókolózni! Csók csak szerelmesek között van, akik szeretkeznek. Én viszont nem. Ezek a lányok csak kurvák. Ezért fizetik őket. Szóval nincs csók! És ezt ők is tudják.

Syndi azonnal letámadta a fülemet, amit megnyalt, majd meg is harapott. A vállánál kicsit eltoltam magamtól és felkaptam az ölembe. Nyelvemmel végigszántottam mellei közt, amiken érezni lehetett, hogy szilikon az egész. Ledöntöttem az ágyra és felé kerekedtem. Állvonalánál kezdtem a kényeztetést. Minden apró négyzetcentijére csókot leheltem. Egyre jobban haladtam lefelé. Hátul kikapcsoltam melltartóját és kezelésbe vettem bimbóit is. Elsőnek csak finoman bekaptam azt, majd harapdálni kezdtem, ennek hatására pedig egyre nagyobb sóhajok törtek fel torkából. Mikor már meguntam a játszadozást, folytattam utamat. Amint ajkaim hozzáértek hasához, azonnal behúzta azt. Pedig gyönyörű hasa volt. Főleg, hogy kiemelte az a csüngő kis köldökpiercing. Annyira szexi volt és kívánatos! Nem hiába őt választottam.
Elértem bugyivonalához és szép lassan elkezdtem lefelé húzni róla azt a vékony kis ruhadarabot. Csípője megemelésével segített nekem. Pici puszit adtam legérzékenyebb pontjára, ami miatt akkorát nyögött, hogy azt éreztem, azonnal muszáj betennem beki. Megirigyeltem, mivel ő már meztelenül feküdt alattam, szóval én is nekiálltam vetkőzni. Levettem pulóverem a pólómmal együtt és félrehajítottam. Felálltam és elkezdtem kicsatolni övemet, majd levettem a nadrágom és minden mást, ami rajtam volt. Vissza akartam feküdni lábai közé, de megállított azzal, hogy feltérdelt az ágyra. Végigsimított felsőtestemen, megfogta egyik kezével álló péniszem és bekapta. Kínzó lassúsággal kezdett el mozogni. Fantasztikusan csinálta. A nyelve szinte egybeolvadt farkammal és mindig pont jókor szívott. Világ életembe tudtam, hogy Syndi egy született kurva. Ő csinálja legjobban a dolgát.
De gyorsan leválasztottam férfiasságomról, mert ha tovább folytatja, ott helyben elmegyek. Visszadöntöttem az ágyra, közben felhúztam a gumit, tanulva apám hibájából, elhelyezkedtem, odavezettem álló részem hüvelyének bejáratához és egy az egyben behatoltam. Egyszerre az egész méretemmel. Azonnal felordított és a karomba mart, majd a hátamba. Elsőnek lassan, majd egyre gyorsabban kezdtem döngetni. Felemelő látványt nyújtott, ahogy alattam élvezkedett. Teljesen elvesztette az eszét. Markolászta a lepedőt, karmolta a hátam, nyakam, fenekem, karom, mindenhol, ahol csak elért. Az egész mindenséget az ő sikolyai és az én lihegésem töltötte meg. Éreztem, hogy nemsokára a csúcshoz ér, ezért még jobban benyomtam neki, ha ez lehetséges. Olyan kőkeményeket löktem rajta a végén, hogy nem bírta tovább és elélvezett. Már én sem bírtam sokáig, így hát egy párszor még meghúztam, majd én is elsültem mint a puskagolyó. Egy kicsit még benne maradtam és élveztem melegségét, miközben lihegtünk a kimerültségtől. Mellei közé ejtettem a fejem és ott pihentem.

- Taehyung! Munka van! Fejezzétek be és gyere! - nyitott be apám másik embere, Suga. Nálunk nem volt szó szemérmességről. Gyerekkoromban nem egy dugást láttam már élőben.

- Már befejeztük. Felöltözöm és máris megyek! - válaszoltam neki, mire kiment és bezárta maga mögött az ajtót. Kicsusszantam Syndiből, levettem az óvszert amit kilöktem a kukába és elkezdtem öltözni. De Syndi csak feküdt az ágyamban továbbra is.

- Te meg mért nem öltözöl? Menj vissza dolgozni! - szóltam rá.

- Jajj, de V! Én még szeretnék többet kapni belőled! Légyszi! - nyavajgott nekem. Ezt utáltam a legjobban a lányokban. Mind nyavalygós, hülye, kényes picsa! Az agyamra tudnak menni!

- Azt mondtam, öltözz! Te most dolgozol! Megértetted? - kérdeztem erőteljesen. Ez már hatott. Gyorsan felvette bugyiját és melltartóját, aztán kirohant a szobából. Én is elkészültem és lementem az alagsorba, a mi kis bunkerünkbe.

- Örülök, hogy itt vagy fiam! - szólalt meg apám, mikor beléptem, kicsit sem szemrehányóan. De én vagyok a legjobb embere, nem mellesleg a fia, szóval nem tud ellenem mit tenni, legfeljebb ha megölet. De azt nem meri. Túl sokan ismernek és kedvelnek.

- Na, ki a mai áldozat? - kérdeztem.

- Ő az - mutatott Monster egy férfi képére. Középkorú lehetett, mellette pedig ott volt a felesége és a kisfia. Nem szerettem gyermekeket árvákká vagy félárvákká tenni, de ez volt a munkám. Leginkább prostitúcióval és drogkereskedelemmel foglalkoztunk, de volt, hogy kaptunk néhány ilyen munkát is, amit lepasszoltak apámnak, mivel neki vannak a legjobb emberei. - Egy rendőr. Mint látod, van egy felesége és egy fia. Az egyik drogdíler nem tudja behajtani rajta a pénzét. Szóval nekünk kell. Ha nem sikerül, megöljük. A többi infót majd a kocsiban elmesélem. - fejezte be mondandóját és elindultunk a küldetésünkre.

6. Valóság...

"Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. (...) Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra." -Márai Sándor-

 - Megszállta az ördög!

Ilyen és ezekhez hasonló mondatok érték el hallójáratomat. Mire észbe kaptam, már késő volt. A tömegben egy kis út nyílt, ahonnan rendőrök igyekeztek felém.

Talpra ugrottam és el akartam futni, de megbotlottam egy testben. Újra próbálkoztam. Elértem a falig, de nem tudtam hová menekülni. Csapdába estem. Megfordultam és szembenéztem az emberekkel. De a háttérben feltűnt valaki.

Vagy valami...

Szédültem. Forgott velem a föld. Csak egy valami kötött többé ehhez a világhoz. Egy szempár... Egy gyönyörű szép, barna szempár. Hirtelen kicsúszott alólam a talaj, egy erőteljes rántást éreztem hasam tájékán, mintha tornádóba keveredtem volna. Erős karok fonták körbe törékeny mivoltom, miközben én a hányingerem ellen küzdöttem.
Újfent erős rántást éreztem ezúttal a hátamon. Nekicsapódtam fogva tartóm mellkasának, erősen beütve a fejem, ám úgy tűnt, neki ez meg sem kottyant. Viszont homlokom megérezte és nem igazán esett jól.
- Áu! - jajdultam fel és menten fájó testrészemhez emeltem kezemet. Kicsit távolabb húzódtam, aminek az lett az  eredménye, hogy majdnem lezuhantam valahová, de hősöm ismét megmentette mihaszna kis életem.
- Te megbolondultál? Nem tudsz vigyázni magadra? Nem elég, hogy fél Szöul előtt leleplezted a fajtánkat, de még öngyilkos is akarsz lenni?! - halottam meg mély basszusát, ami miatt nem bírtam megállni, felnéztem rá és elvesztem tekintetében. Írisze barnasága egy szempillantás alatt tűnt el, csak az a vérvörös szín maradt meg előttem. Az álmosság erőteljesen próbálta átvenni rajtam a fáradtságot és gyenge erőfeszítéseimnek hála sikerült is neki. A fiú vészesen közeledett felém, miközben beszélt hozzám valamit, de nem értettem. Utolsó leheletemmel ajkaira suttogtam.
- Köszönöm...

Ébredésem nem volt éppen a legkellemesebb. Ilyenkor a főhős kétféleképpen térhet magához. Egy fehér kórházi ágyon egy szobában, a szereleme a kezén alszik és közvetlenül őutána felemeli a fejét. Vagy egy ismeretlen, királyi palotákba illő helyen és feleszmélése után valaki belép az ajtaján.
Nos, ez mind szép és jó, bár én ordítozásra lettem figyelmes. Elsőnek nem értettem semmit. Próbáltam koncentrálni és észrevétlenül kinyitni a szemem, hogy körbe tudjak nézni.
- Most minek kellett idehoznod? De komolyan! Nem látod, hogy mi a fenét tett Kookie-val? Teljesen megbolondította - hallottam meg egy rekedtes, férfihangot.
- Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy ennyire a hatása alá kerül? - Szentséges ég. Megint az a gyönyörű hang.
- Talán mert te is a hatása alá kerültél? - kérdezett vissza ugyanaz, aki legelsőnek.
- Elég legyen! - ordította el magát egy nagyon mély basszusú hang tulajdonosa. - Inkább arra használnátok az energiátokat, mit kezdjünk a lánnyal.
- Együk meg! - suttogta valaki. Te jó ég. Ezek kannibálok?
- Azonnal vigyétek be Kook-ot a bunkerba! - utasította őket ugyanaz a személy.
Kinyitottam a szemem. Egyenesen annak a fiúnak az íriszeibe néztem, akit elhurcoltak. Mosolygott. Eszeveszettül mosolygott. Hárman vitték, vagyis vele együtt négy. Még három állt nem messze tőlem, őket figyelve. Nem tudtam melyikük mentett meg vagy, ha a körülményeket figyelembe veszem, rabolt el. Fejemet kissé megemelve és körbeforgatva kémleltem körül. Kint az erdő közepén az avarban feküdtem. A megmaradt három férfi kicsit összébb húzódva kezdett el diskurálni arról, hogy mi legyen a sorsom.
Nem láttam jobb alkalmat és nem is várhattam tovább, azonnal futásnak eredtem. Sajnos egy fa tövébe lettem fektetve, ami azt eredményezte, hogy végigbotladoztam a kiálló gyökerein. Amint biztosan álltam a talajon, folytattam menekülőutamat. A gallyak tépdesték a ruhám, felsértették az  arcom és ekkor vettem csak észre, hogy a hátizsákom nincs nálam. De nem foglalkozhattam vele. Azon csodálkoztam, hogyhogy nem jöttek utánam. Ám, ekkor ért el csak fülemhez egy eddig ismeretlen hang.
- Taehyung! Ez a te dolgod. Oldd meg te!
Amint kimondták az utolsó szót is, nekiütköztem egy fának. De, hogyan kerülhetett elém, ha eddig nem volt ott semmi? Felpillantottam és ugyanazt a vöröslő szempárt láttam magam előtt. Ezúttal test is tartozott hozzá, ami felém magasodva közeledett. Este volt, nem láttam semmit, csak amennyit a hold megvilágított, ami a magas fák sűrű lombjainak köszönhetően igen kevés volt. Hátrafelé kúszva próbáltam menekülni, sikertelenül. Zaj csapott meg, muszáj volt arra fordulnom. Két fiú ért minket utol. Mindkettő szőke. Az egyik magasabb, a másik alacsonyabb. A kisebbik szólalt meg először, térdeire támaszkodva.
- Huh, nem is emlékeztem, hogy ilyen gyors vagy Tae.
- Mint a villám. Vagy te lettél túl puhány, hyung - vágott vissza pimaszkodva a felettem lévő, aki még mindig engem szuggerált.
- Ne szemtelenkedj!
- Ha igen, akkor mi lesz?
- Elég legyen mára a veszekedésekből srácok! - szólt rájuk végre a harmadik.  - Tae! Fejezd be szegény lány bűvölését. Nem látod, hogy nem reagál rá?
- De reagál, csak lassan. Higgy nekem Mon.
Torkomat forró lángnyelvek kezdték mardosni. Pulóverem nyaka egyre csak szűkült. Azt éreztem, azon nyomban megfulladok. Elkezdtem tépni magamon a  ruhát. Sírtam. Sírtam az égető érzés hatására. Majd megszűnt minden. Újra kitöltötte tüdőm a friss, hideg levegő. A magas, szőke hátrébb taszajtotta Taet, mint ahogy időközben kiderült a neve.
- Minden rendben? Én Monster vagyok. Téged hogy hívnak? - kérdezte kedvesen mellém guggolva.
- Micha. Hye Micha. De, csak Mimi. - válaszoltam rekedten és félve elfogadtam a felém nyújtott kezét, hogy felsegítsen. Felrántott, ám, derekamnál meg kellett tartania, nehogy visszazuhanjak. Eléggé legyengültem. Amint összeszedtem maradék erőmet, eltávolodtam tőle.
- Kik vagytok? Mit akartok tőlem? - kérdeztem a dühtől és a félelemtől remegve. Ők csak elmosolyodtak. A nagy, szőke még ki is nevetett.
- Ugyan már kislány! "Kik vagytok? Mit akartok tőlem?" - utánozta a hangom - Már unalmas és lerágott kutyacsont. Ne egy hetvenes évekbeli horrorfilmbe képzeld magad. Ez itt a valóság.
Az utolsó mondatát a fülembe suttogta. Megpróbáltam hátrafelé lépkedni, de teljesen lefagytam. Az agyam nem gondolkodott többé. Csak és kizárólag az ő bársonyos hangjára tudtam odafigyelni.
- Nem is tudod mi vagy? Vagy, hogy mi mik vagyunk, igaz?
Jól gondolta. Fogalmam sem volt semmiről. Miről kellene tudnom?

- Én csak egy lány vagyok. Ti pedig valamilyen kannibál, pedofil, suttyók szövetkezete vagy mi? - vágtam vissza elég csípősen, azt hiszem. Tiszteletlen voltam, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt. Bármit megadtam volna azért, hogy cserébe Jiyonggal legyek a saját lakásunkban és a kanapén ülve beszélgessünk, egymást ölelve...
- Neked aztán felvágták a nyelved kicsi lány! Nem kellene már rég otthon lenned? Fellőtték a pizsamát - köpte felém a szavakat a töpszli szőke.
- Csituljál Suga! - szólt rá Monster.
Ezen hangosan nevetni kezdtem. De tényleg. Még könny is kiszökött a szememből. Hasamat fogva görnyedtem össze és rogytam a földre. A három fiú csak értetlenül nézett, hogy mit idétlenkedek.
- Ez annyira abszurd - beszéltem egy kicsit nehezen fuldokló nevetésemtől. - Most valóban egy szöszi manó pattog nekem arról, hogy ideje hazamennem csicsikálni, miközben otthonom sincs? Nem mellesleg ezt a személyt Sugának hívják. Mi vagy te ember, porcukor vagy kristály? Esetleg az a szuper erőd, hogy édességet osztogatsz gyerekeknek? - háborodtam fel, teljesen hülyeségeket hadoválva. Akkor még nem tudtam, hogy csak a saját síromat mélyítem.
- Te kis...
Esett volna nekem azonnal Suga, ám Monster a nyakánál elkapta és a földhöz vágta. Tae egy szempillantás alatt előttem termett. Vállaimat erősen megragadta, írisze újra vöröses fényben ragyogott. Megint elkapott a jól ismert fojtogató érzés. Az oxigén egyre csak távozott a tüdőmből. Megragadtam Taehyung kabátját és abba kapaszkodtam. Próbáltam megszólalni, kérlelni, hogy engedjen el, de torkomat csak erőtlen hörgés volt képes elhagyni. Lábamból kiszaladt minden erő. Szép fokozatosan kezdtem lecsúszni a talajra. Látásom elködösült és ezernyi csillag ragyogott fel szemeim előtt. Melegem volt. Lángoltam belülről. A vérem maró sósavvá alakult és kínzón lüktetett bennem egyre lassabban. Már csak a fájdalom és a forróság maradt számomra...

Aztán megváltásként ért, amikor tüdőmbe beáramlott a friss, hideg levegő. Elengedtem hóhérom kabátját, szaporán kapkodtam az életet adó oxigént, elterültem a földön, úgy igyekeztem rendbe hozni lélegzetvételem. Végtagjaimba visszatért az élet, szemem világa újfent normalizálódott. Csak köhögtem és rángatóztam. Nem bírtam eleget nyelni a levegőből. Úgy éreztem, nem elég. Folyton csak szükségem volt rá. Akartam. Akartam, mindennél jobban.
- Szerintem nem ártana nem kikezdened idősebbekkel, ha azt sem tudod mire képesek, vagy te mire vagy képes... - guggolt mellém Monster, ismét.
- Te tényleg hülye vagy - horkant fel Tae.
Rá néztem. Csak ketten maradtak velem.
- Suga hol van? - kérdeztem rá.
- Visszaküldtem a bázisra, mielőtt megöl téged. Bocs, kicsi lány, de tényleg nem tudod, kivel kezdtél újat.
- Akkor magyarázd el! Kérlek! Fogalmam sincs, mi folyik körülöttem! - fogtam könyörgőre. A sírás kerülgetett, pedig a végére szinte már ordítottam. Ülésbe küzdöttem magam. Remegtem a félelemtől. Könnyeim szép lassan megeredtek, végigfolytak arcomon, lecsöpögtek az államról, a Földanya pedig beitta. Mon helyet foglalt mellettem, finoman átkarolt és még a fejemet is mellkasára hajtotta. Tae is közelebb araszolt hozzánk.
- Nézd, Mimi. Ez egy hosszú történet és gondolom nem sietsz haza, szóval... Belevágok...
Ekkor elkezdte.
"a mi fajtánk a pokolból származik. De nem olyan jó hely, mint ahogy azt néhány közönséges ember gondolja. Vannak akik úgy tartják, hogy hideg, nyirkos és vannak akik azt gondolják, ott minden ég és forró. Nos, én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy meleg és párás a töménytelen szextől. A pokol olyan, mint egy bordélyház. Sok faj származik az alvilágból, de mindegyiknek meg van a saját helye. Ám, mégis a középpontban a démonok és a boszorkányok helyezkednek el. A boszorkányok nem mások, mint az ördög ágyasai és lánygyermekei, a démonok pedig a fiú gyermekei vagyis a varázsló asszonyok fiai. De ha Mimi valamilyen módon az "anyám" akkor hogy lehetséges az, hogy együtt vagyunk? Vagy, hogy van az, hogy a boszik az ördög ágyasai és gyermekei is? Elég egyszerű. Minden akkor kezdődött, mikor a világ teremtetett. Eleinte csak két rész létezett.. Volt a pokol, az ördög birodalma és a mennyország, a teremtőanya birodalma. Akkoriban csak ők ketten léteztek, viszont mindketten be szerették volna népesíteni saját világukat. Nászukból született meg az első nő és férfi, azaz az első sátánfajzat és az első angyal. Szüleik elosztották őket. A lány az anyjához, a fiú természetesen az apjához került. Ám a gyermekek nem tudtak egymás nélkül élni. Annyira erős volt közöttük a kötelék muszáj volt tenniük valamit. Ez a valami pedig a szerelem volt. A varázsvilágban nem volt újdonság a testvérek vagy más rokonok közötti házasság. Teljesen kioltották egymás energiáit. Az angyal volt a jóság és tisztaság, a sátánfajzat pedig a bűn és szörnyűségek képviselője. Frigyükből négy gyermek született. Méghozzá a négy lovas. Mivel, az apjukra jobban hasonlítottak, az anyjuk szörnyetegnek gondolta őket. Megkérte legkisebbik fiát, a Halált, hogy végezzen testvéreivel, ám mégsem tette. Inkább elcsábította a saját anyját és gyermeket nemzett neki. Ebből született meg az első boszorkány és démon. Ikrek voltak. Miattuk tört ki a jó és rossz közötti háború. A családok nem tudták eldönteni, kihez is kerüljenek a gyermekek. Ám az ördög beleszeretett a lányba, magához akarta láncolni, de testvérbátyja nem engedte. Vele tartott az alvilágba. Testvéri szeretetük lassan szerelembe csapott át. Belőlük lett az ember. Az első emberek életadói ők ketten voltak. De nem találtak számukra ideális helyet, ezért alkották meg a két birodalom közötti világot, a Földet. A többi pedig már történelem. Hisz' gondolhatjátok mi történt. A természetfeletti lények és az emberek is elkezdtek sokasodni. Nászaikból születtek a különböző fajok. Lehet, hogy az elején azt mondtam, egyszerű a történet. Nos, valójában hazudtam. De, démon vagyok, mit vártatok tőlem?"
- Azt hiszem, ennyi lenne a történet - fejezte be Monster, majd felállt és felém nyújtotta a kezét. Féltem, hogy megint elnevetem magam, ezért inkább a földet kezdtem pásztázni összeszorított ajkakkal.
- Tehát, azt várjátok el tőlem, elhiggyem ezt a mesét? - kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- Aish! Mikor fejezed már be végre?! Annyira elegem van már belőled! - kezdett el dühöngeni Taehyung.
- Akkor meg minek mentettél meg?! - vágtam vissza reflexből. Nem kellett volna.
- Mert lebuktattad a fajtánkat fél Szöul előtt, te szerencsétlen!
A fiú szavai erősen vágtak mellbe. Nem hittem volna, hogy még hallani fogom ezt a szót. Úgy tűnik igaz rám. Szemeim tágra nyíltak, levegőm beszorult. Gondolkodni sem bírtam, ösztönből cselekedtem. Jobb karon mozdult, felemelkedett, majd teljes erőmből csattant tenyerem a lesokkolódott srác orcáján. Feje oldalra fordult az ütés erejétől.
- Ezt nem kellett volna. - szólalt meg reszkető hangon Mon.
Tae lassan visszafordult, eredeti testtartásába. Megragadta még mindig levegőben csüngő kezemet.
- Szép próbálkozás. - mondta és hátborzongatóan elvigyorodott. Arca teljesen eltorzult és óriási szemfogak villantak kis szája sarkában, amiket nem sokkal később csuklómba is mélyesztett. Szent szar, ez most komolyan egy vámpír?! Az előbb még csak boszikról meg démonokról volt szó... Az összes vérem egy irányba folyt. A csuklómba. A fiú szemfogai kellemetlenül fészkelődtek a húsomban. Monster próbálta leszedni rólam Taehyungot, de ezzel csak azt érte el, hogy egy jókora cafatot kiszakított belőlem. Ordítottam. A fájdalom egész testemben szétterjedt. Minden reményem szertefoszlott, amikor észrevettem, hiába szorítom el karom, ugyanolyan lendülettel ömlik ki belőlem az élet, mint azelőtt. A szőkeség ordibált valamit a vámpírnak, az pedig eltűnt. Monster ott maradt velem, vigasztalón, körkörösen kezdte simogatni a hátam és mantrázott valamit, de nem értettem a saját ordításomtól. Óráknak, napoknak tűnő másodpercek teltek el, amikor megjelent két alak. Az egyiket sajnos jól ismertem. Állán még mindig csöpögött az éltető nedvem. Még arra sem volt képes, hogy letörölje magáról. A másik, aki szemben állt velem és épp kivette kezemből sajátomat, egy barna hajú, kedves arcú fiú volt. Igéző szemei, hosszú szempillái és dús ajkai voltak. Csókolni való ajkak... Valamit csinált, de nem tudtam rá figyelni. Csak a szemét és a száját láttam. Gyönyörű volt. Egyszer csak fény ragyogott fel kettőnk között. Lenéztem és láttam, hogyan gyógyul meg a kezem. Ismét hússal töltődött fel az üres hely, a vérzés elállt és még a bőröm is visszanőtt. Annyira boldog voltam. Boldog és hálás. Hálás a fiúnak aki megmentett. Megmentett... Megmentette az életem! Simán ott hagyhattak volna elvérezni, vagy tétlenül végignézhették volna, amint az a vámpír addig táplálkozik belőlem, amíg ki nem száradok! De nem ezt tették. Segítettek rajtam. Ezáltal úgy érzem, tartozom neki.
Sokkal tartozom...

BTS - A Typical Trainee's Christmas 1

BTS - A Typical Trainee's Christmas 2

Vélemény + Ajánló

Nos, a blogom most először kapott véleményt és ajánlót. Nem szaporítanám a szót, mert elég késő van és fáradt is vagyok, szóval itt a link --> LINK
Mellesleg nagyon szépen köszönöm a dicsérő szavakat és az építő kritikát, igyekszem mindent megfogadni :) :)

5. Mi történt?

"Gyakran már szinte álmodom. Én is éltem valaha egy teljesebb életet. Ilyenkor ismét ismerős ösvényre lépek, de arrogáns önigazolásom hirtelen rossz útra visz. Ilyenkor, imádkozva egy újabb esélyért, ha tudatosan nem is, de ösztönösen megvilágosodik az elmém, és tudom, hogy az élet nem vész el teljesen, hanem mint tört üvegcserép megmarad az emlékezetünk titkos mélységeiben." -X-akták című film-

 - Most el kell mennem egy kis időre. Ne aggódj, pár perc és visszajövök, csak el kell intéznem valamit- közölte.

- Mi? Miért? Jiyong, kérlek ne hagyj itt- nyüszítettem, akár egy kiskutya.

- Ne félj! Sietek vissza hozzád. Nem lesz bajom, ahogy neked sem, csak ne mozdulj el innen. Rendben?- kérdezte.

- Rendben- mondtam ki kicsit sértődötten, amiért nekem ott kellett maradnom.

- Bízz bennem!

- Bízom benned...

Elgondolkoztál már azon, milyen egyedül lenni? Mikor nincs melletted senki? A körülötted lévő emberek élik az életüket, te pedig csak tengődsz közöttük ebben a sötét világban? Aztán meglátod a fényt! Elkezdesz futni felé, sőt, rohansz! Minél gyorsabban oda akarsz érni hozzá, mert azt hiszed, hogy majd ő segít neked kikászálódni a pokol legmélyebb bugyraiból... De, amikor odaérsz, és megpillantod, rájössz, hogy Ő maga a pokol. Nemhogy megmentene, inkább visszalök és meg is tapos, hogy örökre megjegyezd, hol a helyed...

Óráknak tűnő másodpercek, percek teltek el. Olyan volt, mintha már időtlen idők óta ott várakoztam volna. Valójában csak 15 perc telhetett el. Nagyon aggódtam Jiyong miatt. Hová mehetett? Miért? Hisz' azt mondta, hogy itt biztonságban leszünk. Mikor jön vissza? Mi lesz ezután? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok száguldoztak minden agytekervényemben. Idegszálaim a lehető legvékonyabbra nyúltak. Kezdtem attól tartani, hogy elpattannak. Testem teljesen felkészült az esetleges vészhelyzetre. Érzékszerveim kiélesedtek, izmaim megfeszültek, harci pozícióban várakoztam. Hogy mire? Azt akkor még nem tudtam...

Hirtelen kivágódott a közelben egy vasajtó. Arra tippeltem, hogy az utca felől annak a bárnak a bejárata lehetett, ami mellett megbújtam. Gyorsan a kukák mögé ugrottam és hallgattam a közeledő lépteket és az egyre hangosodó párbeszédet.

- Vajon merre lehet az a szuka?- kérdezte az egyik mély, rekedt hangú férfi.

- A főnök azt mondta, hogy itt lesz a sikátorban- válaszolta a másik kicsit dörmögősen.

Mi??? Ezek engem keresnek? Kik ezek és mit akarnak tőlem? Ki az a főnök és honnan tudja, hogy itt vagyok? Mi történt Jiyonggal? Talán bántották? El kell tűnnöm innen.

A fénysebességet megszégyenítő gyorsasággal robbantam ki a kuka takarása mögül. Fülemhez eljutottak a kiáltozások, de nem tudtam felfogni a jelentésüket. Ahhoz túlságosan is féltem. Nem mertem hátranézni sem. Jiyong! Hol vagy? Kérlek segíts! De Jiyong nem volt ott. Nem segített. Csak magamra voltam utalva.

A sikátor másik végéből kiérve, nem lepődtem meg azon, milyen kevés ember mászkált az utcán. Én sem szívesen járkáltam volna ilyen veszélyes környéken, de sajnos most muszáj volt. Lóhalálában vágtattam át az úton, ahol szerencsémre nem ütött el egy autó sem- bár, lehet, jobban jártam volna-, csak rám dudáltak. Éreztem, hogy egyre fogy a távolság köztem és támadóim között. Hátrapillantottam. Nem kellett volna. Két kopasz, nagydarab bőrkabátos ember loholt a sarkamban. Szó szerint a sarkamban, mert ha elrugaszkodik egy picit a földtől, teljesen biztos, hogy rajtam landol. Megszaporáztam lépteimet és felcsillant szememben a remény, amikor az utcán megpillantottam egy villanyoszlopot. Egyenesen felé szaladtam. Bal kézzel megkapaszkodtam benne. Megpördültem körülötte és a hozzám közelebb lévő fickót teljes erővel oldalba rúgtam, aki szépen ráesett a társára. Mint két nagy labda gurultak az úttesten. Nekik már meggyűlt a bajuk az autósokkal. Kihasználva az alkalmat, menekülőre fogtam.

Nyílegyenesen az ellenkező irányba tartottam és szintén egy sikátorba tértem be, de ez egy másik volt. Úgy döntöttem, hogy a földön túl könnyű célpont vagyok, így kerestem egy tűzlétrát és felmásztam a tetőre. Úgy röpködtem két ház teteje között, akár Pókember. A nyolcadik épületnél azért kezdtem már fáradni, mivel nem volt olyan könnyű egy teli hátizsákkal végigugrálni fél Szöulon. Picit megálltam pihenni és elgondolkozni azon, hogyan tovább?

Nagy valószínűséggel, azok az emberek nem állnak le addig, amíg meg nem találtak. Menekülnöm kell. Az árvaházba nem mehetek vissza, mivel lecsuknak vagy hasonló. Bár, lehet, hogy a börtönben nagyobb biztonságban vagyok, mint kint a nyílt utcán. Itt sem maradhatok. Talán, ha kijutok Kínába vagy Japánba, akkor nem kell majd aggódnom.
- Fuss!
Halottam meg egy igazán ismerős hangot a hátam mögül. Rémülten és hitetlenkedve fordultam meg. Majdnem hanyatt vágódtam, mivel Baekhyun közvetlen előttem állt.
- Te meg mit keresel itt? Azt hittem, nem hagyhatod el az intézet épületét- néztem rá gyanakodva, miután kicsit hátrébb léptem.
- Elhagyhatom bármikor, csak éppenséggel nem szívesen teszem. De most muszáj volt. Nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen, Mimi! Jól figyelj rám!- hajolt előrébb a nyomatékosítás kedvéért.- Ugrálj addig a házak tetején nyugat irányába, ameddig csak tudsz- mutatta meg a helyes irányt.- Majd mássz le és az autópálya mentén eredj délnek. Hosszú utat kell megtenned, hogy elérj az erdőig. Ne aggódj! Ott megvédenek. Nem lesz bajod. Bízz bennem!
Mintha már halottam volna ugyanezt valaki más szájából... Deja vu kerített hatalmába. Hirtelen elöntött a düh. Jiyong is ugyanezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem. Bíztam benne, mégis elárult. Vajon Baekben sem bízhatok? Vagy  Baekhyun nem verne át? Már úgyis szellem, mindegy neki. De pont ezért történhet meg az is, hogy csapdába csal. Őt már nem nagyon érhetik bántódások.
Fortyogó mérgemben áztatott minden porcikám a másodperc törtrésze alatt feszült meg pattanásig. Félő volt, hogy bármely pillanatban elszakadhatnak az idegszálaim. Olyanok voltak, mint a gitárhúr. Egynek vége és már nem is tudod tovább játszani a dalt, legfeljebb egy másikat, amihez nem szükséges az az egy húr. Nálam is elszakadt valami, muszáj volt dalt váltanom.
- NEM!
Ordítottam teli torokból. Éreztem, ahogy mögülem erős szél kezdett fújni. Valamilyen okból engem kikerült és egyenesen Baekhyunt vágta gyomorszájon. Még szerencse, mert én biztos lezuhantam volna a tetőről. Nem is tudtam, hogy egy szellemre valami hatással lehet. De mégis. A fiú először csak megtántorodott. Rémült tekintetét rám emelte, de akkorra már elkéset. A szél felkapta és elfújta. Utolsó erejével még kiáltott utánam, de én úgy tettem, mint aki meg sem hallotta. Baeket nem csak szimplán elfújta a szél, hanem el is tüntette. Olyan volt, mikor a beszélgetéseink után felszívódott. De itt valahogy éreztem, hogy nem magától tette. Én tüntettem el, de hogyan?

***

Valamilyen oknál fogva nem tudtam tisztán gondolkodni. Rémképek jelentek meg szemem előtt. Teljesen abszurd, lehetetlen dolgok... Olyanok, amelyek csak a filmekben történnek meg. Csak egy probléma volt velük. Én voltam a főszereplő...

Az emberek szoktak sírni. Ha szomorúak, ha boldogok, ha fáj valamijük, vagy, ha dühösek, elkeseredettek, és félnek. Bennem az utolsó három érzés kavarodott fel. Ritkán éreztem félelmet, főleg mióta Jiyong belépett az életembe. Végre tartoztam valahová, valakihez. Most, pedig mikor a legnagyobb szükségem lenne rá, pont Ő támadott hátba. Miatta, tőle kell félnem. Majd következett a legjobb barátom. Vagyis, csak a volt legjobb barátom. Fogalmam sem volt, mi módon, de sikerült eltüntetnem. De miért is beszélem be ezt magamnak? Hiszen az csak a szél volt! Vagy mégsem?

Nem törődtem azzal, hogy Baekhyun átvert-e vagy sem. Egy belső, nagyon halk hangocska azt súgta nekem, hallgassak a szavára. Nyílegyenesen nekiiramodtam a nyugat felé vezető háztetőknek. Kezdtem fáradni. homlokomról barázdákat vésett arcomra az izzadtság. Annyi minden történt velem a mai nap folyamán és nem csak testileg, hanem lelkileg is kimerültem. Egyre nagyobb hézagok lettek a lakások fedelei között. Az egyik ugrásnál megcsúszott a lábam. Nem értem át. Zuhantam...

Életemet az ereszbe akadt kabátom mentette meg. Csak egy cérnaszálon múlott, hogy idővel ne találkozzak az alattam lévő aszfalttal. Nem túl szépen... Hálát adtam az égieknek, nem akartam még meghalni. Utolsó erőfeszítéseimet összekaparva feltornáztam magam, mert halottam, ahogy a kabátom tovább szakad a saját és a hátizsákom súlyától. Sosem gondoltam volna, hogy egy ereszcsatorna lehet olyan erős, hogy elbírjon egy embert. De, azért örültem neki, miszerint mégis így hozta a sors. Lihegve estem előre, szinte pofára, mikor felértem. Csak nyeltem és nyeltem az életet adó oxigént. Minél többet szerettem volna tüdőmbe juttatni.

Nem tudom tudom, mennyi időt fekhettem ott kiütve, de mire felébredtem, már besötétedett. Azon gondolkodtam, vajon induljak el most vagy reggel. Arra az álláspontra jutottam, éjjel sokkal könnyebben és sokkal nagyobb bajba keverhetem magam, mint nappal, mert ilyenkor több a bűnöző, az ittas személy. De az üldözőim biztos azt hiszik, törékeny nádszál vagyok, aki csak világosban merészkedik ki. Nagyot tévedtek. Sötétben a keresésem is nehezebb, mert nem vagyok olyan felismerhető. Ennek érdekében még át is öltöztem. Hosszú, fekete nadrágot, fekete sportcipőt, sötétkék inget és egy nagy, szürke, cipzáros pulóvert vettem fel. Lófarokba fogott hajamat kiengedtem, így jobban takarta arcomat.
Próbáltam összegezni, mi is történt velem az elmúlt napon. Először is, verekedtem. Miért is? Ja, igen. Mert Juwon szeretett volna meghúzni... Még most is felkavarodik a gyomrom, ahányszor csak eszembe jut az a féreg. Majd Han asszonytól kaptam pofont, nem is kicsit, a viselkedésem miatt. Kíváncsi vagyok, látszik-e a helye. Biztosan... Aztán volt egy elég érdekes kis beszélgetésem Baekhyunnal. De akkor még azt hittem, nála ez teljesen normális, mivel sose volt teljesen épelméjű, de tévedtem.
Megint összefutottam Juwonnal és kis pincsikutyájával, Sanghunnal. Szememet ellepte egy vérvörös köd. Legszívesebben akkor, ott helyben kitéptem volna a gerincüket... De jött az én megmentőm- vagyis eleinte a megmentőmnek gondoltam-, aki közölte velem, pakoljak, mert megszökünk. Mindent úgy tettem, ahogy mondott. De volt egy kis bökkenő: Dasom. Szerencsémre nem tartott vissza. Sok mindent megéltünk már együtt ahhoz, hogy tudjam, valamilyen szinten tiszteltük, kedveltük egymást. Igaz, ezt sosem mondtuk ki, de érezhető volt közöttünk egy kötelék.
- Dhasomh...- suttogtam nevét erőtlenül és csak magam elé meredtem. Aggódtam, nehogy meghalljon valaki. De ki hallhatna meg egy ház tetején?
GD-vel a tervünk majdnem szabotázs áldozata lett. Han asszonynak sikerült minket elkapnia. Mégis elengedett. Jiyong kérésére. Vagy parancsára? De miért? Erről valahogy meg is felejtkeztem. Annyira gyorsan történt az egész, miszerint fel sem fogtam, de Ji irányította azt a nőt. Hogyan??
Elmenekültünk. Sikerült megszöknünk. Futottunk egészen addig a sikátorig, ahol szerelmemre bíztam életem, ő pedig eldobta az egészet. Miért? Azt mondta, ott biztonságban leszünk. Megvédenek bennünket. Élhetjük életünket. Iskolába járhatok. Új személyazonosságot kapunk. Nem eshet bajunk... Ám, ő mégis másképp rendelkezett. Eldobott  mindent. Vajon megzsarolták? Nem hiszem. Akkor nem vitt volna oda, nem állított volna mindenfélét, mert szeretett. Vagy mégsem? Lehet, hogy soha nem is szeretett. Csak megjátszotta magát. De mi haszna lett volna nyolc éven keresztül a hős szerelmest játszani? Nem tudom, mégis rám küldte azokat az emberi hústornyokat. Tudom, hogy Ő volt. Mert csak Ő tudta, hol vagyok.
Talpraesettségemnek, na meg persze élni akarásomnak köszönhetően megléptem a karmaik közül. De nem csak az életem legfontosabb személye akart átverni, hanem a legjobb barátom is. Baekhyun szinte ugyanazokkal a szavakkal akart csapdába húzni, mint az előző fiú. Viszont addigra már nem lehetett olyan könnyen átverni. Nem dőltem be a bugyuta kis játékaiknak. Valahogyan pedig sikerült eltüntetnem. De hogyan? Attól függetlenül, hogy nem bíztam meg benne, a szívem legmélyéről jövő érzések azt tanácsolták, kövessem az utasításait. Így nekiiramodtam nyugatnak. Meggyötörtségnemnek hála pedig majdnem saját hibámból lettem hulla. Most pedig itt ülök és azon agyalok, mi tévő legyek. Egy biztos: Menekülnöm kell, mert nem akarok meghalni! De merre? Ehhez hasonló kérdések tömkelege zsibongott a fejemben. Rengeteg, megválaszolatlan kérdés. Utálom a megválaszolatlan kérdéseket...

Nagy nehézségek árán és a kimerültség ellenére újra megindultam. Nem szerettem volna, ha elkapnak. Éjszaka kell mozognom, nem nappal- gondoltam magamban. Még mindig nyugat felé tartottam a házak tetején. Bármelyik mókus megirigyelhettett volna. Lassan kezdtek fogyni a házak a megmaradt enrgiakészletemmel együtt. Muszáj volt megállnom és kifújnom magam. Ha akkor, onnan, tovább folytatom a repkedést, nem élem meg a reggelt. Az első elém akadó tűzlétrán lemásztam. Az alatta lévő sikátorban fejembe húztam a kapucnit, hogy mégjobban takarjam külsőmet az idegenek elől. Késő este egy kihalt negyedben, kapucnisan, egyedül járkálni nem éppen feltűnő. Kivételesen nem hallgattam Baekhyun tanácsára. Azt mondta, ha lemásztam induljak dél irányába. Én viszont északot vásztottam.

Igen ám. Csak fél óra séta után az ember rájön arra magától is, hogy Szöul déli részén van, ezáltal csak dél felé mehet az autópályán. A fene egye meg Baekhyunt! Már megint muszáj rá hallgatnom! - dühöngtem. Nem hittem el, hogy újfent úgy kell történnie mindennek, ahogy azt ő kigondolta.
A fáradtság kezdett kifogni rajtam. Kettőt láttam, szédültem és erős migrén kerülgetett. Az épületek beton falaiba kapaszkodtam utolsó mentsvárként. Hangokat hallottam. De nem olyan hátborzongató hangokat, mint ilyenkor a horrorfilmekben. Mulatozás, üveg csörömpölés. Egyre hangosabb lett. Közeledett. Mikor már nekem mekzdtek kiabálni, lassan megfordultam. Négy srás, három lány. Talán engem akarnak megszerezni a negyedik fiúnak?
- Héj, cicababa! Nem akarsz eljönni egy körre?- kérdezte a legnagyobb, aki épp egy festett szőke ribancot csókolgatott.
Nem szóltam semmit. Csak álltam nekitámaszkodva a falnak és bámultam a messzeségbe. Még véletlenül se rájuk, inkább a fejük fölé. Kicsit olyan érzésem volt, mintha kiürültem volna. Nem fájt semmim, nem éreztem vagy érzékeltem semmit. Toll pihének éreztem magam, amelyet a lágy szellő csak felkap, majd elviszi. Aztán mikor már nincs ereje a szellőnek, leteszi valahol. Repültem, teljesen az égig. Felhőkön feküdtem és a csillagokkal játszottam, miközben angyalok muzsikáltak nekem.
- Mi van ribanc? Talán nem hallottad, hogy hozzád beszéltem?- förmedt rám ugyanaz a férfi, majd az irányomba köpött.
- Hagyd haver, biztos be van szívva. Ettől még egy guminő is jobb- szólalt meg az árva fiúcska, akinek nem akadt párja.
A szellő, ami a végtelenbe repítette gyenge mivoltomat megállt. Nem fújt többé. Zuhanni kezdtem, pedig kézzel-lábbal kapaszkodtam az álomképbe. Villámsebességgel értem földet. Becsapódtam. Óvatosan az egyedül lévő srácra emeltem a tekintetem. Lassan végighúztam nyelvemet ajkaimon. Megéheztem. Visszafoghatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy darabokra tépjem valamennyiüket, majd a vérükben fürödjek. Egyedül volt, gyenge volt. A ragadozók mindig a legkisebbet, leggyengébbet, a sebesültet nézik ki maguknak. Azokat a legkönnyebb megszerezni. Kevés vele a probléma és gyorsan megvan. Ezzel a populációt is segítik, mivel mindig a legerősebbek élik túl. Látásom még jobban elsötétedett és csak a körvonalakat tudtam kivenni, amik vörösen izzottak az alakok körül. Körmeim eszeveszettül fájta. Mintha szét akart volna repedni. Forró nedv csepegett ujjbegyeimből. Számhoz emeltem azokat és vér ízét véltem felfedezni rajtuk. Rémült arcokat láttam körvonalazódni és menekülő alakokat. Vérfagyasztóan gonosz mosolyra húztam ajkaimat.
- Ó, drágáim! Hová siettek? Még nincs vége az estének. Játszadozzunk kicsit!- csalogattam őket eltorzult hanggal. Teljesen kifordultam önmagamból. Még én sem ismertem volna magamra. De tetszett.
Támadásba lendültem. De előbb megpuhítottam a húst. Szupersebességre kapcsoltam és a menekülők elé kerültem. Az egyik lánynak és a fiúnak azonnal elmetszettem a torkát pengeéles karmaimmal. A másik lány hátába mélyesztettem őket, felemeltem és a falhoz vágtam elernyedt testét. Eközben az egyik fiú sajnos meglépett, de a társát és a ribancát elkaptam. Kitéptem a belüket. A végére a bandavezért hagytam. A két sikátort elválasztó kerítésen próbált átmászni. Lassan, nyugodtan odasétáltam. Megfogtam kabátjá hátulját és letántottam. A földön kötött ki. Úgy csúszott és könyörgött az életéért, mint egy féreg. Mondjuk az is volt. Jó erősen oldalba rúgtam, hogy hanyatt feküdjön. Mellkasára léptem, úgy szorítottam a betonba. Leguggoltam mellé, tallérjánál fogva rántottam közelebb magamhoz.
- Most...- suttogtam fülébe, miközben úgy reszketett, mint a nyárfalevél- Meghalsz...
Végignyaltam arcának vonalán. Kezeimet finoman a nyakára vezettem. Azt mondtam finoman? Igen. Az elején. Majd teljes erőmből szorítani kezdtem. Hallottam, ahogy a csigolyái szétporladtak ujjaim között az utolsó oxigén molekulát is kiszorítottam belőle. Elengedtem. Felálltam és megszemléletem művemet. Tetszett. Nagyon tetszett. De... Hol van a negyedik fiú? Elmenekült! Nem hagyhatunk szemtanúkat és bizonyítékokat!
Vérbosszúval indultam nyomába. Éreztem. Éreztem a félelm szagát. A legfinomabb illat, amit valaha éreztem a világon. Két sikátorral arrébb találtam rá egy szemetes konténer mögött. Ott ült térdét átkarolva, fejét lehajtva sírt.
- Mi a baj kedvesem? Mért sírsz? A csúnya néni bántott? Majd én megvigasztallak- mondtam neki a legnyájasabban, ahogy eltorzult hangom engedte.
Halálfélelm vette át rajta a hatalmat, emiatt még ízletesebb lett. Hátrálni kezdett egészen a falig, ahol utolértem. Végigsimítottam mellkasán és kezem megállapodott szíve fölött. Könyörgött, esdeklett, de én hajthatatlan voltam. Belemélyesztettem karmaimat testébe, kitéptem a szívét, a kezébe adtam azt, ami az övé és elsétáltam.

***

Éles fényre, sikoltozásra és szirénák hangjára ébredtem. A fejem és a fülem is zúgott, csontjaim ropogtam, mindenem sajgott a fájdalomtól. Kinyitottam a szemem, homályosan láttam. Lassan, nagy erőfeszítések árán feltornáztam magam négykézlábra. A hideg futkosott a hátamon, mikor megláttam, hogy csurom vér vagyok. Körülöttem hullák hevertek és egy hatalmas tömeg közepén voltunk. Valaki felkiáltott.
- A gyilkos magához tért!
- Mindjárt itt van a rendőrség!
- Életfogytiglant neki!
- Hogy tehette ezt? Olyan fiatal!
- Megszállta az ördög!
Ilyen és ezekhez hasonló mondatok érték el hallójáratomat. Mire észbe kaptam, már késő volt. A tömegben egy kis út nyílt, ahonnan rendőrök igyekeztek felém.
Talpra ugrottam és el akartam futni, de megbotlottam egy testben. Újra próbálkoztam. Elértem a falig, de nem tudtam hová menekülni. Csapdába estem. Megfordultam és szembenéztem az emberekkel. De a háttérben feltűnt valaki.
Vagy valami...

4. Bízom benned

"Miért szereti? Ki tudja megmondani? Ő semmi esetre sem. Szereti és ez minden. Már megpróbálta nem szeretni, és akkor elemi erővel törtek fel lelkéből a gyerekkori emlékek, a száján érezte az első csók ízét, izmaiban az első ölelés izgalmát, s maga előtt látta ... zavart, kipirult arcát, amikor tízéves korában megesküdött, hogy a felesége lesz." -Berkesi András-

 - Gyere te kis semmirekellő! Megtanítalak, hogyan kell viselkedni- vetette oda nekem az asszony és elindult.

Ezen a helyen fordítva működnek a dolgok. Itt nem igaz az, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Itt mindig én esek bele és süllyedek egyre mélyebbre...

Megannyi érzés kavarodott fel bennem, azalatt a rövidke út alatt, ameddig Han asszonnyal visszaértünk az intézetbe. Nem tudnám pontosan megfogalmazni a bensőmben kavargó vihar hideg és melegfrontjait. Volt düh, kétségbeesés, fájdalom, meglepettség és félelem. Isten tudja, mikor féltem utoljára. Féltem attól, hogyan fog reagálni Jiyong, mikor észreveszi, hogy nem várom, mivel mindig bevárjuk egymást a suli előtt, attól függetlenül, hogyan végzünk. Féltem attól, hogy most nagyon kihúztam a gyufát. Nem is a büntetés aggasztott, hanem a következmény. Nem egyszer fenyegettek meg azzal, hogy átszállítanak másik intézetbe, fiatalkorúak börtönébe záratnak, és ezáltal kitudja, hogy látom-e még valaha az én Sárkányomat, Hisz' nekünk abból a kevéske kis zsebpénzből, amit kaptunk, nem futotta telefonra, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot.

- Mit bambulsz? Igyekezz már és zárd be magad mögött a kaput!- rivallt rám az a banya. Csak egyszer kerülne a kezeim közé... Viszont ezzel két baj van. Ha most fojtom meg, biztosan a kiskorúak sittjén végzem, ha felnőtt koromban, akkor a felnőtt részlegen. Nos, igen. Bármily' szívesen is szabadítanám meg a világunkat ettől a nőszemélytől- akit szégyen nőszemélynek hívni-, nem tehetem. Mert akkor csak magamnak ártanék. Így viszont ő árt másoknak. Tennem kéne valamit? Meglehet, de nem fogok. Kegyetlen vagyok? Abban biztos lehetsz. Csak sajnos nem annyira, amennyire szeretném.

Némán, magamba burkolózva követtem a nőt. Semmit nem lehetett hallani, csak cipősarkának kopogását. Ilyenkor mindig a csönd veszi hatalmába a monumentális épületet. Mint egy kísértetkastély... Végszóra pedig meg is érkezett a kastély kísértete, Byun Baekhyun személyében.

- Mimi? Te meg mit keresel itt?- jött velünk szembe a folyosón, eltátott ajkakkal. Odaért mellém és most már a mi irányunkban folytatta útvonalát jobbomon.

Fejemet óvatosan megráztam, hogy ne most, mivel senki nem tudott arról, hogy látom a szellemeket. Nem hittek volna nekem. Hogy őszinte legyek, még én sem hittem magamnak. Szellemek nem léteznek! Az ember meghal, puff, kész, vége, the end... Ennyi. Nincs tovább. Én meg itt társalgok egy halott ember lelkével. Mi jöhet még? Zombik? Vérfakasok és vámpírok? Pff... Hülyeség. Komolyan gondolom, hogy megőrültem. Úgy kellett felnőnöm, hogy őrült vagyok. Nem hiszem el, hogy csak én lehetek ennyire szerencsétlen.

Megálltunk az igazgatói iroda ajtaja előtt. Én de utáltam mindig is ezt az ajtót. Túl jól ismertem. Átléptük a küszöböt és Han asszony azonnal helyet is foglalt. Én is megpróbálkoztam azzal, hogy elhelyezkedek a két szék egyikén. Kár volt.

- Ne merészeld megtenni te senkiházi kutya!- köpte felém olyan idegesen a szavakat, hogy homlokán kidagadtak az erek.- Mondd csak, mit képzelsz te magadról? Lány létedre verekedsz? Méghozzá majdnem eltöröd egy fiú orrát? Juwonét? Na majd megtanítom én neked, hogyan kell egy lánynak viselkedni.

Az utolsó mondatot csak suttogta, miközben lassan feltápászkodott a fotel bőrüléséből és lassú, kimért léptekkel közeledett felém.

- Bár, felesleges, mivel nem vagy más, csak egy... Kutya!- ordította el magát, ezzel csattant is az első pofon arcom bal oldalán. Olyan erőteljes volt, hogy azt hittem elesek. Sikerült megkapaszkodnom az egyik ülőalkalmatosság háttámlájában, de nem elég ügyesen. A hasammal fogtam fel esésem. Fájdalom hasított arra a pontra, ahol a kéz és ahol a támla találkozott a testemmel. Ha fáj, okozz fájdalmat... Jutott eszembe ez a frappáns kis gondolat. Körmeimet egyenesen tenyereimbe mélyesztettem és bevált. Természetesen nem szűnt meg teljesen az érzés, de csillapodott. Arra eszméltem fel, hogy erős, húzó erő veszi hatalmába hajszálaimat.

- Most elég volt ennyi. De jegyezd meg, Hye Micha. Tönkre fogom tenni az itt töltött éveidet...- suttogta fülemhez hajolva, majd kezében tartott tincseimmel meglökve fejemet, eleresztett.- Vacsoránál megkapod a "jutalmad"- mosolygott gonoszan.- Addig kitalálok valami hozzád illő feladatot. Most pedig, tűnj el a szemem elől.

Nem kellett kétszer mondania. Nem vagyok az a félős típus, de nem kockáztatok semmit. Főleg nem G-Dragont.

***

Még korán volt. Fél tízet ütött az óra. A szobában az ágyon fetrengtem és vártam, hogy minden megoldódjon. Nem is tudom, hogy juthatott ilyen az eszembe, hogy magától helyrejön minden. Ezért tennem kell! A nagy tervezgetésembe persze bele kellett trollkodnia valakinek. Ki más lehetett volna ilyen korán- mikor mindenki más az iskolapadban ül-, mint egy szellem, azaz Byun Baekhyun.
- Szóval miért is vagy itt? Mit csináltál már megint Mimi?- kérdezte egyenesen a közepébe vágva, miközben feltornáztam magam ülő helyzetbe.
- Behúztam egyet Juwonnak- válaszoltam egyszerűen.
- Mi? Ezt egyszerűen nem hiszem el!- akadt ki teljesen, szerintem érthetetlen módon. Hisz' neki ehhez semmi köze.
- Figyelj! Sok mindent tettél már azóta, mióta felfedtem magam előtted, de ekkora marhaságot még nem. Komolyan, nem gondoltál bele a következményekbe?! Az a fiú Han asszonyság kedvence a kis talpnyalójával együtt. Sanghun, azt hiszem. De miért is húztál be neki?
Folytatta tovább monológját, miközben összevissza hadonászott kezeivel és jót derültem rajta, mikor karja akadálymentesen áthatolt a szekrényemen, mivel amellett állt.
- Konkrétan közölte velem, hogy egy nagy kurva vagyok, mivel reggel Taeyang kísért be a teremhez, nem GD. Aztán mondta, hogy lehet kölcsönkér majd tőle és Hyeyoon bárjában meghúz...- adtam meg a választ egy kicsit szégyenkezve, mert azért csak rossz volt ilyeneket hallani. Egy eltátott szájú fiúval találtam szembe magam.
- Én esküszöm, hogy megölöm azt a gyereket. Megölöm!
Kezdett el dühöngeni Baek. Még soha, ismétlem, SOHA nem láttam dühösnek. Megijesztett hirtelen kitörése. Ha tudta volna- vagyis ha a "teste" engedi neki, akkor a szekrényem már nem állt volna teljes épségben. Gyorsan kellett reagálnom, mivel sejtettem, hogy el akart tűnni. Hát, most nem jött össze neki.
- Hogyan tervezted megölni? Ha szabad tudnom- nem értettem nagyon a szellemekhez, de azért azzal tisztában voltam, hogy test nélkül nehéz megölni valakit.
- Megszállom és levetem magam, jobban mondva őt, a tetőről. Vagy bármit, csak fizessen meg azért, amiért így viselkedett veled. Ilyet nem tehet! Érted? Túl messzire ment- tépte haját. Vagy... Nem tudom.
Azért egy picit kíváncsi vagyok, milyen lehet szellemnek lenni. Érzékelik, saját- áthatolható- testüket? Esetleg azokat a tárgyakat, amikbe "beleütköznek"?
- Ne! Baekhyun, kérlek, ne csinálj hülyeséget! Főleg ne miattam! Így újra át kellene élned, milyen meghalni. Meg amúgy is. Jiyongék biztos elintézik. Már régóta érett ez a fajta gyümölcs, amit Juwon termesztett. Ne is törődj vele!- fogtam könyörgőre, mivel tudtam, hogy a fiú úgysem fog hallgatni rám. Mindig is önfejű volt.
Láttam rajta, hogy valamin nagyon elgondolkozott. Talán a szavaimat ízlelgette és mérlegelte a dolgot, megéri-e neki rám hallgatnia vagy sem.
- Legalább kitolhatok vele néha?- kérdezte, még mindig feszülten. Először meghőköltem, majd nem tudtam visszafojtani mosolyomat, de még nevetésemet se. Annyira aranyosnak találtam, ahogy a maga tehetetlen módján próbált megvédeni. Ezek szerint pedig nem is olyan tehetetlen, főleg, hogy képes megszállni másokat. Ezt nekem eddig miért nem mondta?
Mikor sikerült abbahagynom a nevetést, válaszoltam neki.
- Persze- láthatólag kicsit kieresztette a gőzt, de csak egy pillanatra, mert azonnal vissza is pumpálta.
- De ha csak egy ujjal is hozzád ér úgy, ahogy nem kellene, tényleg megölöm.
Annyira utálom. De valóban! Miért csinálja ezt velem folyamatosan? Csak úgy megjelenik, aztán felszívódik! Olyan idegesítő.

Délután fél egyet mutatott a falon csüngő óra mutatója, amikor betrappolt a szobaajtón három lakótársnőm. Nem nagyon foglalkoztunk egymással. Soha nem beszélgettünk, nem kommunikáltunk semmilyen módon, csak ha nagyon muszáj volt. Így oldottuk meg azt, hogy miénk az egyik legrendesebb szoba. A legrendesebbet pedig itt úgy kell érteni, hogy nincs se lopás, se balhé. Egy ideje már nem volt... Úgy éltünk egymás mellett, mint négy idegen. Vagy, mintha nem is együtt laknánk abban a picike kis szobában. Néha Dasommal beszélgettünk titokban a mosdóban, de Seo és Hyerin szinte alig tartózkodtak a helységben. Igazság szerint én is ritkán tengettem itt az időmet, mivel mindig Jiyonggal és a srácokkal lógtam, ameddig csak lehetett.
Tényleg! Hogyan felejtkezhettem el Jiyongról? Azonnal meg kell keresnem! Kivágtattam az ajtón, majdnem elsodorva két alakot, ám így is sikeresen nekiütköztem az egyiknek. Kikerekedett szemekkel figyeltem azt a fiút, akivel közelebbi ismeretségbe kerültem. Félelemmel, mégis bátorsággal és magabiztossággal néztem a társára.
- Nem tudsz vigyázni? Legközelebb lelöklek a lépcsőn, ha még egyszer belém jössz. Kurva. De, lehet hogy én szívesebben mennék beléd...
Hajolt hozzám Sanghun. Kicserepesedett ajkait a hajtövemhez dörzsölte a halántékomnál. Undorító volt. Éreztem erős, férfias parfümje illatát, amit szerintem magára boríthatott, mivel túl intenzívnek hatott. Már arra készültem, hogy ellököm magamtól, mikor valaki a vállánál fogva visszarántotta.
- Ő az enyém Sanghun! Ezt jegyezd meg! Te is!- fordult felém hirtelen éhes szemekkel.- De ha szeretnéd ketten is dolgozhatunk rajta, lehet úgy olcsóbb is lenne- mosolygott kajánul társára Juwon.
- Nem vagyok én senkié- léptem előrébb, ők pedig meglepetésemre, de hátráltak.- Főleg nem a tiétek!
Sziszegtem fogaim között. Éreztem, ahogy a feszültség egyre jobban átvette felettem a hatalmát. Összeszorított öklömben a körmeim ismét sebesre vájták tenyereimet. A látómezőm körvonala szép lassan feketedni kezdett. Láttam, hogy a két, riadt tekintettel rám meredő fiú, egyre jobban hátrált, míg én vészjóslóan közeledtem feléjük. Majdnem elérték a lépcsőt, mikor egyikőjük megszólalt, és felé kaptam a fejem.
- Hé, Micha! Tudod, hogy nem gondoltuk komolyan. Csak hülyültünk, nem kell egyből felkapni a vizet- próbálta menteni a menthetőt Sanghun. Mit mondjak, kevés sikerrel.
- Így igaz, csak meg akartunk viccelni. Ne kapd fel a vizet!- nevetett fel erőltetetten Juwon. Én is nevettem, persze csak szarkasztikusan. Hangom rekedtesen hangzott és sokkal mélyebben, az eredeti hangszínemnél.
- Ne kapjam fel a vizet? Rossz vicc volt fiúk. Nagyon rossz vicc...
Már épp támadásba lendültem volna ellenük, mikor eltakarta előlem őket egy szőke hajkorona és egy széles hát. Vagyis törékeny kis testemhez képest, az övé szélesnek hatott. Jobb kezével hátranyúlt, megragadta csuklómat és egyenesen a lapockái közé rántotta legyökerezett mivoltom.
- Tűnjetek el- ennyit mondott. Inkább suttogott. Hangjában kivehető volt a feszültség és a visszafojtott düh. Sanghun és Juwon úgy iszkoltak lefelé a lépcsőn, mint két kisegér. Majdnem lelökték egymást. Szívem szerint kinevettem volna őket, amiért a félelem által szerencsétlenkedtek és átestek árkon-bokron, de idegállapotom ezt nem engedte meg. Megmentőm villámgyorsan szembefordult velem és a lehető legszorosabban magához ölelt.
- Mimih...- nyögte nevem nyakhajlatomba, oda, ahová mindig befúrta arcát, akárhányszor közel szerette volna érezni magát hozzám.- Hallottam mit csináltál. Büszke vagyok rád, de azért nem kellett volna úgy helybenhagynod- közölte velem tárgyilagosan, de azért a végét elkuncogta.- Főleg, hogy még javítottál is a külsején- vigyorogva csíptem hátába, mivel még most is szorosan tartott.- Naa! Ez fájt!- mondta, miközben elengedett és fájó pontja felé kapott, de sajnos nem érte el. Egyszerűen csak a közelségével képes volt megnyugtatni.
- Gyenge vagy- szúrtam oda neki, miközben egy csókot próbáltam lopni tőle. Nem is kellett lopnom, mert adta ő magától is.- Szeretlek Jiyong.
- Én is szeretlek Mimi. Most pedig- itt újra suttogóra vette a hangját és a fülembe mormogott.- Pakold össze a legszükségesebb holmijaidat egy táskába. Lelépünk. Nem maradhatunk itt tovább. Nem biztonságos itt neked. Ismerek egy jó helyet Mimi. Elvégezheted az iskolát álnéven, ha akarod, de soha nem kell majd dolgoznod. Ott vigyázni fognak rád. Én vigyázni fogok rád! Kérlek gyere velem!- hangjában érezhető volt a fájdalom, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy vele tartsak. Homlokát homlokomnak döntötte, úgy fürkészte éj fekete íriszeimet. De annyi kétely merült fel bennem. A bizonytalanság kezdte átvenni felettem a hatalmat, mégis ott bujkált a menni akarás is. Testemben melegség áradt szét, valamiért boldogságot és megnyugvást éreztem.
- Veled megyek- leheltem ajkaira. Puha párnáit finoman hozzáérintette enyéimhez, de nem csókolt meg, csak egy puszit kaptam tőle.
- Fél négykor várlak az étkező előtt.
Csak bólintottam. Magához húzott olyan szorosan, mint ezelőtt, majd elengedett és elment. Egyenesen a szobánk felé vettem az irányt. Az ajtón belépve azt láttam, hogy mindenki csinál valamit, de csak Dasom pillantott fel a füzetéből. Csodálkoztam azon, hogy mind ott voltak, mert ilyenkorra már szét szoktunk szóródni az intézet különböző szegleteiben. Fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék el pakolni anélkül, hogy észrevennék. Nem tellett sok időbe rájönnöm, hogy ez egy lehetetlen feladat. De még azt sem tudtam, hogy mibe pakoljak. Világ életemet ennek az intézetnek a falai között töltöttem, nem volt bőröndömön. Csak egy kis sporttáskám és az iskolai hátizsákom. Úgy döntöttem, hogy rendrakást imitálok. Kiszedtem a szekrényemből az összes létező ruhámat, amit bevallok, nem volt sok, majd elkezdtem őket szelektálni. Mire lehet majd szükségem az új helyen. Csak a legfontosabbakat vihettem magammal, így azok kerültek a szekrényben a legfelső polcra. Majd az iskolatáskámból szedtem ki mindent és azoknál is azt tettettem, mintha csak pakolgatnék. Még a következő napi holmikat is kikészítettem. Mikor ezzel végeztem, elnyúltam az ágyon és vártam. Vártam, hogy a lányok kimenjenek a szobából és elkezdhessek bepakolni, mivel már csak egy fél órám maradt. Nem szándékoztam sok mindent vinni, nem is lett volna mit. Ruha, zsebpénz, egy-két női dolog, pár kinyomtatott közös kép a fiúkkal, amit persze az ő telefonjukkal készítettünk, toll és papír, mert az mindig van nálam, meg persze a macim. Az elmaradhatatlan kelléke az életemnek. Egy negyed óra múlva mozgásra lettem figyelmes. Seo és Hyerin néhány füzetet a csípőjüknek támasztva vonultak ki a szobából. Dasom nem mozdult. Mit csináljak? Már alig maradt időm! Dasom, légyszi menj ki! Csak egy picit!
Mintha csak meghallotta volna segélykiáltásomat, kiment. Őrülteket megszégyenítő sebességgel pattantam fel és rohantam a sporttáskához. Kicipzároztam és feltéptem a ruhásszekrény ajtaját. Kiszedtem belőle mindent, amit előre elkészítettem és belehánytam. Mivel ez is hátizsákszerű volt, úgy döntöttem, a másikra nem is lesz szükségem, hisz ebbe minden belefért. Eltettem még a pénzt, a piperecuccokat és a plüssöm, felvettem egy tavaszikabátot, vállamra dobtam a táskát és ledermedtem. A kilincs lenyomódott és kinyílt. Ugyanolyan elkerekedett szempár nézett vissza rám, mint ahogy én is festhettem. Dasom elmosolyodott és becsukta maga mögött a nyílászárót.
- Szóval lelépsz. Remélem azért nem csinálsz túl nagy hülyeséget GDvel, mert akkor megint menthetlek ki a szarból- közölte velem nézőpontját. Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért nem akart beárulni vagy visszatartani. Sőt, még jókívánsággal is ellátott.
- Köszönöm Dasom.
- Ne köszönj semmit. Csak menj!- olyan könnyeden vette az egészet. Mintha tervezne valamit... De vajon mit? Á, biztos csak megint túlagyalom. Kezem megmarkolta a kilincset és már épp készültem volna lenyomni, de megállítottak.
- Sok szerencsét... Szerencsétlen...- Dasom nem nézett rám. Háttal állva mondta nekem. Megdobbant a szívem. Nyolc éve nem szólítottak ezen a nevemen. Könnyek szöktek a szemembe. Éreztem, ahogy egy végigcsordogál az arcomon. Nem töröltem le, hagytam, hagy szántsa a barázdákat.
Nem köszöntem meg, mert azt mondta, ne köszönjek semmit. Lenyomtam a kilincset, kiléptem rajta és vissza se nézve bezártam. A folyosón megtöröltem arcom, hogy Ji ne aggódjon miattam. Szaporán, hátra-hátra pillantgatva haladtam a lépcsőn, nehogy meglásson valaki. Bár, ez nem volt valószínű, mivel ilyenkor nem sok gyerek járkált az épületben. Az étkezőajtó előtt nem volt senki. Toporogva várakoztam, amikor valaki hirtelen befogta a szám. Jiyong volt az.
- Sss, ne hangoskodj! Gyere!- súgta és megfogta a kezem.
Maga után húzott a bejárathoz, majd azon ki és a járdán haladva megcéloztuk a kaput. Az izgalom minden porcikámat átjárta. A szabadság érzete megrészegített, de bennem bujkált a lebukástól, vagy a visszatoloncolástól való félelem is. Mivel benne volt a pakliban, hogy lebukunk és akkor szétválasztanak minket egymástól. Jiyongot bezárták volna egy börtönbe, engem pedig egy javítóintézetbe.
Odaértünk a kapuhoz. G-Dragon lenyomta a kilincset... De nem nyílt ki. Lefagyott mindkettőnk arcáról a mosoly. Értetlenül néztünk hol egymásra, hol a bejáratra, aminek nekünk most a kijáratot kellene szolgáltatnia. Ilyenkor nyitva kellene lennie, hisz' a szilencium csak négy órakor kezdődik. Ji még néhányszor megrángatta, hogy biztos legyen a dolgában, de sajnos biztos volt.
- Mi a szar? Ez miért nincs nyitva?- kérdezte tőlem, mintha én tudnám a választ.
- Mert nem vagyok hülye- hallottunk meg egy hátborzongatóan ismerős hangot a hátunk mögül. Sebtiben fordultunk meg mindketten, még mindig egymás kezét fogva. Ezt nem hiszem el! Tudtam! Egy rémálmom vált valóra! Elkaptak minket...
 - Han asszony. Maga most szépen megfordul és visszamegy az irodájába, de előtte ideadja nekem azt a kulcsot, majd mindent rendjén elfelejt!- mondta a mellettem álló fiú, egyenesen a nő szemeibe nézve.
- Igen, gazdám- mondta a megszólított és pontosan azt csinálta, amit a szerelmem mondott neki. Mi a szar? Mi az, hogy "igen, gazdám"? He? Én már semmit nem értek...
-Mimi! Gyere már! Kifutunk az időből- ragadta meg karomat a fiú és szaladva maga után vonszolt. A hirtelen helyváltoztatástól majdnem hanyatt estem, amin a gyors tempó sem segített. Már nagyon fájt a karom, de nem engedte el, mert félt, hogy akkor lemaradok, pedig jobb futó voltam, mint ő. Gyors voltam, mint a szél. Csak kellett egy kis idő, míg megszoktam.
- Jiyong, mi volt ez az egész?- kérdeztem tőle, mikor sikerült felvennem vele az iramot.
- Semmi, csak bízz bennem.
Erre nem feleltem, csak hűségesen követtem. Pont az ellenkező irányba vezetett, mint amerre a suli vagy Hyeyoon bárja volt. Még sosem jártam ebben a kerületben. Teljesen ismeretlen volt. Szöul déli része. Elég lepukkant, nem néztem volna ki belőle, hogy biztonságos.
Már legalább egy fél órája rohanhattunk, össze-vissza kanyarogva- sőt, valamelyik utcában kétszer is elmentünk és volt egy olyan érzésem, hogy szándékosan...- mikor lassítani kezdtünk. Már nagyon kifulladtunk mindketten. A fiú berángatott egy sikátorba a kukák mögé, majd elengedett és megtámaszkodott a térdein, hogy kifújhassa magát. Én a hátamat a falnak döntöttem és kicsi meg is rogytam, mert hiába voltam edzett, ez nekem is kimerítő volt. Legalább öt perce pihenhettünk, mikor GD feláll, és a kezeimet megfogva hozzám bújt. Felemelte összekulcsolt ujjainkat, nézegette őket, majd leheletnyi puszit adott mindkét kézfejemre.
- Most el kell mennem egy kid időre. Ne aggódj, pár perc és visszajövök, csak el kell intéznem valamit- közölte.
- Mi? Miért? Jiyong, kérlek ne hagyj itt- nyüszítettem, akár egy kiskutya.
- Ne félj! Sietek vissza hozzád. Nem lesz bajom, ahogy neked sem, csak ne mozdulj el innen. Rendben?- kérdezte.
- Rendben- mondtam ki kicsit sértődötten, amiért nekem ott kellett maradnom.
- Bízz bennem!
- Bízom benned...

3. Lehetne ennél mélyebben?

"Elmúltak azok az idők, hogy szegény szerencsétlenként pityeregjek. Nem vagyok ..., a szerelmét visszavágyó tehetetlen nő, és nem vagyok az aggódó, a bosszúra éhes asszony, aki dühében fel alá járkál. Nem vagyok se lány, se társ, sem anya, nem vagyok bűnbánó, szomorú, megfélemlített vagy épp kilátástalan. Soha nem is voltam. Mind csak álarc, egy játék." -Ezel-Bosszú mindhalálig c. film-

- Ji! Ji! Hahó! Itt vagy?- lengette meg kezét orrom előtt Mimi.

- Persze. Miért ne lennék?- kérdeztem mosolyogva.

- Csak mert már percek óta szólongatlak, de nem figyelsz rám. Induljunk, mert elkésünk a suliból!- szólt rám kissé ingerülten, de rosszkedve azonnal eltűnt, amint derekánál fogva magamhoz rántottam és megcsókoltam. Észre sem vettem, hogy befejeztük a reggelit. Jól elbambultam...

Mimi POV

Jiyong mostanában olyan fura. Túl kedves. Mármint ez nem azt jelenti, hogy máskor nem az, vagy, hogy nem szeretem, hogy ilyen, csak... Nem szokott ennyire kedves lenni. De kivételesen nem kérdezősködtem. Láttam rajta, valahol máshol járt fejben. Ki tudja? Nála soha nem lehet tudni, hogy mit forgat a kútfőjében. Akármilyen régóta is ismeri az ember vagy akármennyire is áll hozzá közel, a valódi énjét még senkinek sem mutatta meg. Itt vagyok én. Nyolc hosszú éve vagyunk egymás mellett a fiatalkorunk ellenére, nem sok mindent tudok róla. Igen... Ma nyolc éve. Hogy repül az idő! Jajj, ez olyan volt, mintha egy nyolcvanéves nagymama mondta volna helyettem. Lehet, hogy elkezdtem öregedni? Mondom ezt alig 15 évesen. Vagyis, 14 és fél, bár édes mindegy. Az viszont komoly, hogy elkezdtem őszülni! Nem viccelek! GD-nek mindig én festem a haját-ami jelenleg szőke- és mostanában már nekem is vesz fekete hajfestéket, mivel azért én szeretném megőrizni a természetességem.

- Sziasztok!- köszönt ránk a négyes fogat. Ennyire elmerültem volna a gondolataimban?

- Sziasztok!- köszönünk vissza kórusban mi is Ji-vel.

- Mizújs a paradicsomban?- tette fel szokásos kérdését Seungri. Minden reggelünk így kezdődött. Megálltunk az iskola épülete előtt és beszélgettünk.

- Semmi új- válaszolta helyettem is meg a kérdést GD.

Áprilishoz képest elég hűvös volt. Laza farmerkabátom nem sokat védett a hideg szellők ellen. Könnyedén áthatolt a levegő a cérnák közötti, szinte szabad szemmel észrevehetetlen lukakon. Megborzongtam, amint elérték bőrömet és közelebb bújtam az én Sárkányomhoz. Ő csak gyengéden átkarolta vállaimat, a fülemhez hajolt és belesuttogott.

- Miért nem mész be? Mindjárt megfagysz. Nem szeretném, ha lebetegednél. Most nem.

- Semmi bajom, csak kicsit hűvös van. Ennyitől igazán nem lesz semmi gondom- húzódtam távolabb, hogy bebizonyítsam, igenis bírom a hideget. Ami egyáltalán nem volt igaz.

- Tényleg meg fogsz fázni- mondta TOP, amit Daesung is helyeselt.

- Mimi, kemény csaj vagy, de a szél ellen te sem tehetsz semmit. Nem irányíthatod- fokozta tovább Sunggie.

- De...- kezdtem volna bele ellenérveimbe, csak sajna ők öten voltak ellenem és Seungri-vel még mai napig sem fényes a kapcsolatunk.

- Semmi de! Gyere baby, bekísérlek- igen, baby. Ezt pedig nem más mondta, mint Taeyang. Neki vált szokásává ez a becenév, mert szerinte olyan vagyok, mint egy gyerek, egy baba. De mit vár egy 15 éves gyerektől?

Ahh, férfiak... Még van képük azt mondani, hogy a nők a megfejthetetlenek... Most komolyan! De a legszebb, hogy drága barátom, becses nevén Kwon Jiyong, még meg is mosolyogja ezt a becézésem, holott féltékeny hősszerelmeként kellene viselkednie, hogy mégis hogy meri egy másik hapsi- aki mellesleg az egyik legjobb barátja- így nevezni az Ő barátnőjét! Ehelyett, csak mosolyog. Egyszer olyan nagyon szívesen letörölném az arcáról azt az önelégült mosolyt. Általában ezt az után szoktam az arcán látni, hogy mi... Mindegy.
Taeyang átvette vállaim ölelését Ji-től, így már az ő karjai nehezedtek rám. Kicsit zavart tekintettel néztem körbe, hogy miért akarnak ennyire eltávolítani, hogy YB-től is képesek megválni, csak, hogy engem távol tartsanak maguktól... Mondjuk, Bae úgyis visszamegy hozzájuk, mivel az általános iskolában nem nagyon tartózkodhatnak a középsulisok. Még szerencse, hogy a két intézmény egymás mellett van és nem kell messzire elválnunk egymástól a fiúkkal. Az évek alatt annyira összenőttünk már, hogy egy napot sem bírtunk ki egymás nélkül. Folyton együtt lógtunk, amikor csak tehettük. Sok mindenre megtanítottak a srácok. Az utcai élet küzdelmeire. Gyakran volt olyan, hogy koldusnak adtuk ki magunkat és pénzt csórtunk a gazdagoktól. Vagy kiszúrtuk az olyan boltokat, ahol idősek az eladók és loptunk, vagy legalábbis átvertük őket. Az átverés alatt azt kell érteni, hogy negyed annyi pénzt sem adtunk oda apróban, mint annak az értéke, amit venni akartunk. Hyeyoon is sokat tanított nekem. Megmutatta, hogyan kell nőként viselkedni. A jó és rossz oldalt is. Titkon még táncot is tanított nekem. A legtöbb ember lenézi a táncosnőket, hogy mind könnyűvérű és olcsó kurva. Nos, ez így nem teljesen igaz. Általában a feszültséget vagy szexszel vagy mozgással szokás levezetni. Ők, vagyis mi a kettő keverékét alkottuk meg. Olcsónak pedig egyáltalán nem olcsók. Sőt, drágák, mivel nem keveset kérnek a szolgáltatásikért. Azért én nem vagyok olyan, mint ők. Szerencsére... De lebecsülni akkor sem szabad őket! Nekik ez a "munka" hozza a kenyérre valót. Inkább azokat kéne alázni, akik igénybe veszik őket. Bár, akkor meg nem tudnának megélni. De akkor se semmirekellőek, mivel saját magamon tapasztaltam, hogy igen kemény fizikai erő kell ahhoz, hogy a rúdon el tudjam végezni a gyakorlatokat. Ettől lettem erős. Meg persze azoktól az önvédelmi gyakorlatoktól, amiket a fiúk tanítottak. Biztosak szerettek volna lenni abban, hogy akkor is meg tudom védeni magam, ha nincsenek mellettem. Pedig eddig még nem mentem nélkülük sehová, ami lehet fura, de nekem megszokott volt. Olyanok voltunk, mint egy nagy család.
A folyosón végighaladva mindenki minket bámult, pedig már igazán megszokhatták volna. De nagy valószínűséggel az volt érdekes a bámészkodóknak, hogy nem GD kísért végig a teremig, hanem Taeyang. Igen, így még nem láttak. Bár, nekem Bae olyan, mint egy bátyó, Daesung-gal, Seungri-vel és TOP-pal együtt. Csak G-Dragon volt több számomra. Sokkal több. Ő nem testvér volt, hanem egy társ. Jó, ilyen fiatalon ezt könnyű kijelenteni, főleg az első szerelemnél. De, rajta kívül soha senkim nem volt. Jiyong megígérte nekem, amint végez az iskolával, betölti a 18-at, összeszedi magát anyagilag és kihoz abból a rohadt nevelőintézetből... Akkor már lehet a gyámom és együtt élhetünk. Persze nem szép dolog, hogy a "gyámommal" szűröm össze a levet, de mi szeretjük egymást. Ez ellen senki nem tehet.
A terem elé érve Bae a vállaimnál fogva maga felé fordított.
- Na, baba, légy jó!- húzott magához egy ölelésre. Kicsit meglepődtem, eleinte nem viszonoztam, majd ügyetlenkedve megveregettem a hátát. Nevetve húzódott el tőlem, elköszönt és hátat fordítva nekem visszament a többiekhez.
Az osztályteremben döbbent arckifejezések fogadtak. Odakullogtam a padomhoz, amit közel s tova nyolc éve koptattam, hátamat a falnak döntve ültem le a székre. A hátsó sorokból halk nevetést hallottam. Nem foglalkoztam vele addig, amíg meg nem láttam két árnyékot törékeny testemre vetülni. Felpillantottam és nem lepődtem meg. Juwon és Sanghun takarták előlem a neoncsövek gyér fényét. Gyilkos mosolyt villantottam feléjük. Imádtam ezt az arckifejezésemet.
- Hamar túltetted magad Dragonon Micha. Pedig esküdni mertem volna, hogy reggel még majd elnyeltétek egymást. Vagy ez olyan mint az iszlámoknál, több pasid van?- húzta fel egyik szemöldökét Juwon és kicsit előrébb hajolt.
- Te hülye, a férfiaknak lehet több feleségük, nem fordítva...- válaszoltam neki lekezelően. Erre kicsit felkapta a vizet.
- Ugyan mindegy. A lényeg az, hogy egy mocskos kis kurva vagy- na, erre már nagyon is felfigyeltem. Közelebb hajolt, hogy a fülembe suttoghasson.- Azért remélem egyszer én is kipróbálhatlak. Talán kölcsönkérlek Dragontól, aztán elmegyünk TOP nővérének a bárjába és...
Nem hagytam neki, hogy befejezze a mondatot. Megragadtam pólója nyakát és magamhoz húztam, miközben felálltam a székemről. Hirtelen mindenki megfagyott és minket nézett. Dühödt tekintettel néztem szemeibe, de ő csak vigyorgott. Élvezte. A francba is! Sikerült felhúznia! Ha nem hozta volna fel Jiyong-ot...
- Na, mi van? He? Csak ennyi telik tőled?- kérdezte lihegve. Nem válaszoltam neki. Csak én is követtem példáját és a képébe vigyorogtam. Azt a szokásos gyilkos mosolyomat vettem elő. Ellöktem magamtól. A végén még meghallotta volna a gondolataimat. A padok közé esett be. Sanghun segített neki felállni.
- Te rohadt kurva! Mit képzelsz magadról?! Csak várd ki a végét! Egyszer úgyis...
Behúztam neki. Áucs!!! Ez iszonyatosan fájt! A filmekben ilyenkor a főhős csak magabiztosan kisétál, én meg az öklömet a számhoz véve küszködök a sírás ellen. Aish! Eddig csak fáslizva ütöttem a boxzsákot, de így majd' belehaltam a fájdalomba. De egy tény vigasztalt. Nem csak én. Juwon az orra elé tartotta kezét, hogy megakadályozza a lecsöppenni akaró vércseppek útját. Pedig az arcába ütöttem. Lehet, megcsúszott az öklöm. A fájdalomtól semmi mást nem éreztem. A fiú, ha ölni tudott volna a szemével, én már halott lettem volna. Épp vissza akart támadni, de szerencsére fiatalabb társa, Sanghun közénk állt. Szólásra nyitották a szájukat, de ebben a szent pillanatban nyílt az ajtó és lépett be rajta az osztályfőnök. Az asszony annyira meglepődött. hogy álla a padlóval került közelebbi ismeretségbe, amit pár másodperccel utána követtek a kezében tartott könyvei. Alig tudott kinyögni valamit. Csak hebegett, habogott.
- Itt meg mi a jó Isten folyik?- kiáltotta el magát.
- Ez a csaj csak úgy behúzott nekem- felelte ezt az oltári nagy baromságot a sebesült.
- MiI?! Ez nem igaz! Idejött és olyan szavakkal illetett, amik nem igazak! Provokált- mondtam, de teljesen feleslegesen. Már megtanultam, hogy ebben az iskolában nem az a hibás, aki miatt történik valami, hanem az aki elkövette és ebben az esetben én lennék az a személy.Tudtam, hogy ebből csak rosszul jöhetek ki.
- Csend legyen! Mindketten az igazgatóhoz. Nyomás!
Még sosem láttam ilyen idegesnek a tanárnőt. De, egyszer mindet el kell kezdeni, nem? Szerintem ez egy szörnyen elindult nap...
Juwon-nal néma csendben sétáltunk a folyosó két oldalán, hogy a lehető legtávolabb kerüljünk egymástól. Időközben elállt az orrvérzése, de egy összetekert zsebkendőt dugott bele, biztos, ami biztos alapon. Nem mondom, de mást is feldughatna magának máshová.
Az irodához érve, én mentem előre. Bekopogtam és beléptem. Először az asszisztensével találtam szembe magam. Az alacsony, duci, festett szőke nő megilletődve nézte megjelenő alakunkat, majd egy ajtóra bökött a tollával. Vettem a lapot és egyenesen megcéloztam azt. Ahogy beléptem, egy éppen a papírmunka felé görnyedő, ötvenes éveiben járó, kopaszodó férfival találtam szembe magam. Illedelmesen meghajoltam és példámat követte a mögöttem érkező idegesítő személy is. Az úr is meglepődött rajtunk, mint mindenki.
- Fiam, veled meg mi történt?- kérdezte Juwont. Már rosszul kezdődött.
- Az úgy volt, tisztelt igazgató úr, hogy mikor elhaladtam ennek a lánynak a padja mellett, ő ok nélkül rám támadt- felelte szomorú, fájdalmas tekintettel, mint akit megérintett a dolog. Ch... Jó színész.
- Ez hazugság!- kaptam fel azonnal a vizet, ezzel csak mélyítve a megásott gödrömet.- Provokált!
- Na, és mivel provokált téged ez a kedves fiatalúr?- szögezte nekem a kérdést az igazgató.
- Olyan szavakkal illetett, amiket nem szívesen ismételnék meg- válaszoltam lesütött szemekkel. Biztos voltam benne, hogy ezt nem veszi be. Hallott már rólam...
- Vannak olyan szavak, amiket ön nem ismételne meg?- kérdezte szórakozottan. Legszívesebben őt is képen nyomtam volna, csak sajnáltam az öklömet.- Akkor én azt az ügyet le is zárnám. Juwon, nagyon sajnálom, ami történt veled. Kérlek fáradj vissza a terembe, de ha gondolod meglátogathatod az iskolaorvost is.
- Rendben uram. Köszönöm. Akkor én most elmennék a rendelőbe- azzal meghajolt és kiment, de még előtte felém küldött egy puszit, majd kacsintott. Elsőnek tátott szájjal szemléltem az eseményeket, de ezek után úgy forrongtam a dühtől, félő volt, hogy meggyullad a hajam.
- Fiatal hölgy! Magának pedig behívatom a gyámját. Kérem várakozzon a folyosón!
- De...
- Semmi de! Azt mondtam, kifelé! Az én iskolámban nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a fajta viselkedést! Még egy fiútól sem, nemhogy egy lánytól! Meglátszik, hogy az intézetben nem lettek megnevelve. Hiányzott az apafigura. Csak azt nem értem, hogy Juwon, hogyan lehet jól nevelt, ha ön nem az. Lehet, a vérében van.
Összeszorított fogakkal és ököllel néztem farkasszemet az emberrel. A fogaim majdnem kitörték egymást. A körmeim annyira belevájták magukat tenyerembe, hogy még a vér is kiserkent.
- Nem hallotta? Nyomás!- mordult rám.
Feldúltan hagytam el a helységet. A folyosón leültem az ott elhelyezett székekre. Nem tudtam elhinni, hogy a diri valóban ezt mondta! Még, hogy hiányzott az apafigura. Ha ő lett volna az az ember, aki a példát mutatja, lehet még több verésben lett volna részem. Részünk, a többi gyerekkel együtt. Megsebzett tenyereimet vizsgálgattam, miközben vártam az ítéletem időpontját.

Nem is kellett sokáig várakoznom. Han asszony jött értem, akivel mellesleg olyanok voltunk, mint észak és dél. Azóta utáljuk egymást, hogy nyolc évvel ezelőtt megbüntetett azért, mert nem mentem vacsorázni. Miatta kellet felmosnom az étkezőt. Miatta tudtam meg, hogy Baek hogyan halt meg, ami, mondjuk nem is olyan rossz. Azóta is barátok vagyunk a szellem-fiúval. Bár, voltak hullámvölgyeink az elején, mikor nem voltam képes elfogadni, hogy igen is látom a szellemeket. Vagyis csak egyet. Őt.
A nő úgy vonult be az irodába, hogy rám sem nézett. Nem tudtam, hogy most utána kéne-e mennem vagy jobb, ha kint maradok. Szóval inkább maradtam. Ólomlassúsággal halad előre a falra függesztett óra másodpercmutatója. Azt hittem, hogy egy örökkévalóságig ültem ott, de aztán nyílt az ajtó és egy kedélyesen nevetgélő Han asszony lépett ki rajta, nyomában az igazgató úrral. Rám néztek és mindketten elhallgattak. Szemükben megvetés, lenézés és undor tükröződött.
- Nyugodjon meg, drága igazgató úr! Hye Micha megkapja a neki járó büntetését. A viszont látásra- búcsúzott egy meghajlás keretében a nő.
- Úgyszintén! Örültem a találkozásnak!- majd becsukta irodája ajtaját.
- Gyere te kis semmirekellő! Megtanítalak, hogyan kell viselkedni- vetette oda nekem az asszony és elindult.
Ezen a helyen fordítva működnek a dolgok. Itt nem igaz az, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Itt mindig én esek bele és süllyedek egyre mélyebbre...