"Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét." -Pema Chödrön-*8 évvel ezelőtt*
Hét évesen a gyermek már kezdi felfogni a körülötte forgó eseményeket. Velem sem történt másképp. Már tudtam mit jelent az a szó, hogy család. Nekem nem volt családom. Soha nem is tapasztaltam meg, milyen lehet egy olyan közegben felnőni. Csak a nagyobb gyerekek meséltek róla, mikor titokban kihallgattam beszélgetéseiket. Nem voltam az a barátságos gyermek. Vagyis egy ideje már nem voltam az. Mióta tudtam a teljes igazságot, megváltoztam. A kedves, mindig mosolygós, mindig vidám, játékos kislányból átfordultam egy csendes, mindig magában búslakodó leányzóba. Ennek következtében a barátaim is elpártoltak mellőlem. Ha oda is jöttek hozzám, csak azért, hogy bánthassanak. Húzgálták a hajamat, elvették a macimat, ellopták a zsebpénzem vagy bármi másom, de sokszor az ételt is rám borították. A kedvenc szórakozásuk mégis az volt, hogy éjszakánként rémisztgethettek. Sokszor keltem arra, hogy szörnymaszkokban az arcom előtt hörögnek vagy csak szimplán mindenemet bekenték fogkrémmel. Nem mertem aludni. Szinte minden estém sírással telt el. Reggelente nem szerettem tükörbe nézni, mert egy vörös, duzzadt, véreres szempár meredt rám. Képesek voltak ezt tenni egy hétéves gyerekkel... Egy kislánnyal! Az elején még próbáltam megérteni, hogy miért viselkednek így. Régen minden annyival jobb volt! Boldog voltam, de mára már csak egy roncs. Azt gondoltam, belül ők is olyanok, mint én és így próbálják egyenlíteni a dolgot. Ha látják, hogy van olyan, aki lentebb van mint ők, akkor számukra még nem veszett el a remény. Egy jobb élet reménye.
Minden akkor lett ilyen, amikor meghallottam egy beszélgetést Han igazgatónő és az egyik dajka között. Ott álltam az igazgatónő irodájának ajtaja előtt és kötöttem a cipőfűzőm. Már indulni is akartam, mikor meghallottam Han asszony hangját, ahogy az én nevemet mondta. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Azt hittem, észrevettek és meg akarnak feddni, de nem, így hát tovább füleltem. Az igazgatónő arról panaszkodott a dajkának, mennyi gond van velem, mivel a szüleim kilétéről nem tudnak semmit és az állam miatt több papírmunka a velejárója. Szegény, képzelem milyen megterhelő lehetett neki. Már így is olyan kövér volt, hogy csak gurulva tudott közlekedni. Pénz is folyt be belőlünk a számára, nem is kevés. Hisz minden zsíros ujján ott virított az a rengeteg pecsétgyűrű, amikkel nem kis barackot kaptunk, ha rosszalkodtunk. Ettől a visszataszító nőtől csak a kis pincsikutyái voltak rosszabbak. A mesékben minden árvaházban van legalább egy kedves néni, aki mindig arnyos a gyerekekkel és sajátjaként szereti őket. Nos, itt nem volt egy ilyen sem. Nem sokáig álltam ott, mivel féltem a lebukástól, így inkább nyúlcipőt húztam és a szobánk felé vettem az irányt. Belépve a helységbe mind a három lányt ott találtam. Valami nagyon izgalmas dologról beszélgethettek, mivel mindnyájuknak fülig ért a szája és kisebb sikolyokat is eleresztettek. Mikor megláttak, rögtön lejjebb lombozódtak, de nem annyira, hogy zavaró személyem miatt abbahagyták volna.
- Ti milyennek képzelitek? Szerintem nagyon izmos lesz és biztos jóképű- áradozott az ismeretlenről Hyerin.
- Jajj, Hyerin! Arra nem gondolsz, hogy mi van, ha csúnya, kövér lesz és pattanásos?- kérdezte undorodva Seo- Mint legutóbb- tette hozzá.
- Aigoo, Seo unni! Most miért vetted el a kedvem?- tudakolta sértődötten a fiatalabbik.
- Csak. Egyébként is az én osztályomba fog járni. Idősebb nálad, szóval nem hinném, hogy bármi esély van nála egy nyolcévesnek- nyújtotta rá a nyelvét, elég gyerekesen. Szóval új fiú érkezik, aki nem mellesleg harmadikos. Nagyon jó! Még egy ember aki majd csesztethet.
- Lányok, ne veszekedjetek!- szólt rájuk a csapat legidősebb tagja, a házi viperánk, Dasom- Ha, tényleg olyan jó pasi, mint ahogy állítod Hyerin, akkor minek pazarolná azt a drága idejét ilyen kislányokra, mint ti ketten. Oh, bocsánat, hárman. Igaz, Szerencsétlen?- fordult felém.- Hisz téged is érdekel, nem így van?- szegezte nekem.
- Öhmm, unni! É-é-én ne-em tu-udom, mirő-ől va-a-an szó- dadogtam rémülten. Egyáltalán nem érdekelt az a gyerek, mert biztos voltam benne, hogy egy lesz az ellenségeim közül.
- Új fiú érkezik Seo osztályába. Téged nem érdekel, hogy néz ki? -kérdezte mézesmázos hangon, de tudtam, ezzel csak megalázni akart.- Mondjuk, mint mondtam, biztos nem érdeklik a buta kislányok, főleg nem az olyan szerencsétlenek mint te. Szerencsétlen!- vetette oda nekem gúnyos hangsúllyal a végén és felnevetett a másik két lánnyal együtt. Hiába, nem tehettem ellenük semmit. Hiszen minden diák ellenem lett volna az egész nevelőotthonban (még a dajkák is) és a legtöbben idősebbek voltak nálam! Nem jó, ha te vagy az egyik legkisebb a környezetedben...
Ilyenkor inkább csak elmenekültem előlük. Minden elől. A világ elől. Végigszaladtam a folyosón, fel két emeletet, az utolsó végénél pedig be is ugrottam a szekrénybe. Mielőtt még magamra húztam volna a nagy, kétajtós búvóhelyem bejáratát, felpillantottam a falon kattogó órára. 18:49, szóval tíz perc múlva vacsora. De eldöntöttem, hogy én bizony nem fogok lemenni. Tisztában voltam vele, hogy ekkor fogják bemutatni az egész otthonnak az új jövevényt és én nem voltam rá kíváncsi. Sajnos a vacsora, meg minden más is szent, ebben az otthonban, ezáltal a büntetőmunkában is biztos lehettem.
Ezekben az időkben sokat töltöttem ebben a gardróbban, elég otthonos kis helyet varázsoltam belőle. Vittem be plédet és párnát, amiket a mosókonyhából csentem el, egy kisebb elemlámpát, amit a szertárból kaparintottam meg és az elmaradhatatlan plüssmacim. Fogalmam sincs, hogy honnan szereztem, mindig is meg volt. Régen azt hittem, hogy a szüleim hagyták rám vagy egy dajkám adta nekem, de mint kiderült, ők sem tudtak semmiről. Egyszer hozzám került valamilyen titokzatos dolog folytán és azóta elválaszthatatlanok voltunk.
Csendben kuporogtam rejtekhelyemen és számoltam a másodperceket. Hiszen mi mást lehetett volna csinálni egy szekrényben ülve vak sötétben? Nem tudtam, meddig maradtam bent. Elég hosszúnak tűnt. Ezért gondoltam egyet és kimásztam. Épp megindultam a lépcső felé plüssömet szorongatva, mikor egy ismeretlenen arc jött velem szemben, bőröndöket cipelve. Tehát ő lenne az új fiú.
Elég... Furcsa és... Ijesztő volt, első pillantásra. Furcsa és ijesztő? Biztos, hogy ez a két szó rá a jellemző? Talán... Egy picit mindketten megtorpantunk, majd ő indult meg először az ajtókon lévő számokat nézegetve. Gondoltam, biztos a szobáját kereste. Kaptam az alkalmon és lehajtott fejjel a padlót kémlelve a legnagyobb ívben próbáltam elmenni mellette, de nem hagyta szó nélkül.
- Szia! Kwon JiYong vagyok és a 113-as szobát keresem. Jó helyen járok?- kérdezte mosolyogva, aranyos hangon. Rémült kiskutyaszemekkel kaptam fel fejem nagy hirtelenjében, mire még nagyobb mosolyra húzta száját. Olyan aranyosan mosolyog! Hülye Mimi! Miket beszélsz itt össze vissza? Nem aranyos, hanem egy ellenség!
- Arra- mutattam hátra, a szekrényemmel szembeni ajtóra és elszaladtam. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen, hogy pont azt a szobát kapta?! Aish! Mindegy. Majd kibírom valahogy. Már épp a lépcsőnél jártam és léptem is volna lefele, amikor hangja újfent megállásra késztetett.
- Várj, hogy hívnak?- kérdezte, szinte már kétségbeesetten. Nem néztem rá vissza, nem is válaszoltam, csak szaladtam le a saját szobámba, amin három hárpiával osztozkodhattam. Úgy értem be, mint valami szélvihar. Gyorsan odaugrottam a szekrényemhez, kivettem belőle a zuhanyzáshoz szükséges holmikat és megint nekiiramodtam, ezúttal a fürdők irányába.
A helyzethez képest hamar végeztem a mosdással. Pedig sokkal több időnek éreztem, mivel a percek ólomlábakon kullogtak előre. Mindennel kész lettem, csak a fogmosás hiányzott. Épp a tubusból nyomtam kifelé a pasztát a fogkefémre, amikor felpillantottam és a tükörben megláttam egy férfit. Felsikoltottam, mindent kiejtettem a kezemből és villámsebességgel fordultam meg. Szeme körül szinte már fekete karikák ékeskedtek, itt ott lilás folt tarkította hófehér bőrét, göndör, barna haja kócosan állt szanaszét és a szájából valamilyen lánc lógott. Hátborzongató látványt nyújtott, mégis bársonyos, de egyben határozott hangja rázott fel gondolataim közül.
- Most meg mit nézel?- kérdezte csak úgy nekem vágva a szavakat.- Olyan vagy mint aki szellemet lát- kacagott fel, ami olyan kellemes volt akkor a füleimnek.- Mondjuk igaz is.- még mindig mosolygott, de nekem már csak a komorság volt leolvasható az arcomról. Miket beszél ez az ember itt nekem? Szellem? Vagy nem? Mi van?! Egyáltalán mit keres a női zuhanyzóban ilyenkor? Netán pedofil és a kislányok jönnek be neki?? Komolyan mondom, hogy akkor és ott megzavarodtam. Nem tudtam, mihez is kéne kezdenem egy... Szellemmel...
- Jajj, ne csináld már! Elvitte a cica a nyelved?- szólalt meg egy kissé felháborodott hangnemben.- Végre találtam egy embert, aki lát, erre megnémult.
- Ne-em némultam meg- mondtam, mire reményben csillogó szemekkel nézett fel a mosdókagyló szélét szorongató mivoltomra. Hirtelen elmosolyodott, felállt az eddigi ülő helyzetéből, mivel az öltözőpadon foglalt helyet, és elém sétált. Megigazította magán öltönyfelsőjét és illedelmesen meghajolt.
- Byun Baekhyun, szolgálatára, kis hölgyem! Kit tisztelhetek kegyedben?- tette fel kérdését bemutatkozása után.
- Hye Micha vagyok- mondtam meg neki a nevemet, de nem hajoltam meg előtte, nem mertem. Ezt észre is vette, de nem jegyezte meg, hogy milyen udvariatlan vagyok, csak felvonta egyik szemöldökét.
- Nos, Micha, örültem a találkozásnak, de most már ideje mennem és neked is. Jó éjszakát! Még találkozunk.- mosolyodott el és eltűnt. Szó szerint. Köddé vált. Mint a kámfor. Csak jött és ment. Volt Baekhyun, nincs Baekhyun. Ennyi? Most komolyan egy szellemmel beszélgettem?! De, hát, nem is léteznek!! Biztos csak az elmúlt időszak eseményei készítettek ki és a fantáziám játszik velem- gondoltam magamban.
Fogmosás után összeszedtem a cuccaimat és egyenesen a szobánkba tartottam. Csendben nyitottam ki az ajtót, de egy picit még így is nyikorgott. Szerencsémre a lányok már szuszogtak. Odasomfordáltam a szekrényemhez, és elpakolta a holmim. Lélegzet visszafojtva másztam be az ágyamba, de azért sikerült felkeltenem Hyerint.
- Ugye tudod, hogy ezért nagyon meg fognak büntetni?- kérdezte suttogva, pont annyira, hogy én meghalljam. Pontosan tudtam. Tisztában voltam annak a következményével, hogy nem mentem le vacsorázni. Ám, abban az esetben ez volt a legkisebb problémám. Valamilyen okból kifolyólag sehogyan sem tudtam kiverni a fejemből azt a két személyt, akiket alig egy óra leforgása alatt sikerült megismernem. Kwon Jiyong és Byun Baekhyun...
A helyzethez képest hamar végeztem a mosdással. Pedig sokkal több időnek éreztem, mivel a percek ólomlábakon kullogtak előre. Mindennel kész lettem, csak a fogmosás hiányzott. Épp a tubusból nyomtam kifelé a pasztát a fogkefémre, amikor felpillantottam és a tükörben megláttam egy férfit. Felsikoltottam, mindent kiejtettem a kezemből és villámsebességgel fordultam meg. Szeme körül szinte már fekete karikák ékeskedtek, itt ott lilás folt tarkította hófehér bőrét, göndör, barna haja kócosan állt szanaszét és a szájából valamilyen lánc lógott. Hátborzongató látványt nyújtott, mégis bársonyos, de egyben határozott hangja rázott fel gondolataim közül.
- Most meg mit nézel?- kérdezte csak úgy nekem vágva a szavakat.- Olyan vagy mint aki szellemet lát- kacagott fel, ami olyan kellemes volt akkor a füleimnek.- Mondjuk igaz is.- még mindig mosolygott, de nekem már csak a komorság volt leolvasható az arcomról. Miket beszél ez az ember itt nekem? Szellem? Vagy nem? Mi van?! Egyáltalán mit keres a női zuhanyzóban ilyenkor? Netán pedofil és a kislányok jönnek be neki?? Komolyan mondom, hogy akkor és ott megzavarodtam. Nem tudtam, mihez is kéne kezdenem egy... Szellemmel...
- Jajj, ne csináld már! Elvitte a cica a nyelved?- szólalt meg egy kissé felháborodott hangnemben.- Végre találtam egy embert, aki lát, erre megnémult.
- Ne-em némultam meg- mondtam, mire reményben csillogó szemekkel nézett fel a mosdókagyló szélét szorongató mivoltomra. Hirtelen elmosolyodott, felállt az eddigi ülő helyzetéből, mivel az öltözőpadon foglalt helyet, és elém sétált. Megigazította magán öltönyfelsőjét és illedelmesen meghajolt.
- Byun Baekhyun, szolgálatára, kis hölgyem! Kit tisztelhetek kegyedben?- tette fel kérdését bemutatkozása után.
- Hye Micha vagyok- mondtam meg neki a nevemet, de nem hajoltam meg előtte, nem mertem. Ezt észre is vette, de nem jegyezte meg, hogy milyen udvariatlan vagyok, csak felvonta egyik szemöldökét.
- Nos, Micha, örültem a találkozásnak, de most már ideje mennem és neked is. Jó éjszakát! Még találkozunk.- mosolyodott el és eltűnt. Szó szerint. Köddé vált. Mint a kámfor. Csak jött és ment. Volt Baekhyun, nincs Baekhyun. Ennyi? Most komolyan egy szellemmel beszélgettem?! De, hát, nem is léteznek!! Biztos csak az elmúlt időszak eseményei készítettek ki és a fantáziám játszik velem- gondoltam magamban.
Fogmosás után összeszedtem a cuccaimat és egyenesen a szobánkba tartottam. Csendben nyitottam ki az ajtót, de egy picit még így is nyikorgott. Szerencsémre a lányok már szuszogtak. Odasomfordáltam a szekrényemhez, és elpakolta a holmim. Lélegzet visszafojtva másztam be az ágyamba, de azért sikerült felkeltenem Hyerint.
- Ugye tudod, hogy ezért nagyon meg fognak büntetni?- kérdezte suttogva, pont annyira, hogy én meghalljam. Pontosan tudtam. Tisztában voltam annak a következményével, hogy nem mentem le vacsorázni. Ám, abban az esetben ez volt a legkisebb problémám. Valamilyen okból kifolyólag sehogyan sem tudtam kiverni a fejemből azt a két személyt, akiket alig egy óra leforgása alatt sikerült megismernem. Kwon Jiyong és Byun Baekhyun...
 |
| Byun Baekhyun |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése