"Éles fény vetült az emlékképre: tisztán látta maga előtt a hollófekete hajú kislányt, aki valamikor volt, a kislányt, aki olyan kétségbeesetten vágyott rá, hogy legyen valaki, csak egy valaki, aki segít neki, megvédi és szereti." -Katherine Stone-
Valamilyen okból kifolyólag sehogyan sem tudtam kiverni a fejemből azt a két személyt, akiket alig egy óra leforgása alatt sikerült megismernem. Kwon Jiyong és Byun Baekhyun...
A szerelem mindenkivel ilyen kegyetlen? Mert velem rohadtul kibaszott. Hogy a picsába lehet valakibe ennyire beleszeretni? Ji teljesen elvette az eszemet. Már nyolc éve vagyok a rabszolgája. Vagyis ezt nem úgy értem, hogy tényleg a rabszolgája vagyok, csak naa... Nem tudom nem szeretni azt a hülye fejét.
Ilyen gondolatokkal keltem ki szinte minden reggel az én cseppet sem pihe-puha ágyikómból. Mint mindig, megint én voltam az utolsó a szobában, aki elkészült. Dasom rég lement reggelizni, Hyerin és Seo pedig már az utolsó simításokat végezték magukon. Egy kis ruha, sminkigazítás, majd követték is Dasom unnit. Örültem neki, hogy egyedül lehetek a helységben. A szekrényem elé ugrottam, kivettem az előre kikészített holmikat. Gyorsan mindent magara kaptam, beágyaztam és elraktam az én drága kis pandamacim. Még a mosdókat is meglátogattam, hogy fogat és arcot tudjak mosni, meg természetesen fésülködni. Felkentem egy kis rúzst és szempillaspirált és voila! Ezután utam egyenest az étkezőbe vezetett, mivel semmi kedvem nem volt a büntetéshez. Kaptam eleget ennyi év alatt...
- Hé gyönyörűség! Már nem is köszönsz nekem?- kérdezte kéjesen a fülembe suttogva Jiyong, miközben hátulról magához ölelt. Fejemet hátrafordítva válaszoltam.
- Sajnálom, nem láttalak- motyogtam, két csók közben, amit lopnom kellett, mivel nem volt hajlandó csak úgy adni. Tipikus sértődött kisfiú.
- Szóval mostantól nem köszönsz nekem, de még észre sem veszel?- tudakolta lekonyult ajkakkal, de szemeiben láttam azt a huncut mosolyt, amit próbált leplezni előlem. Valljuk be, kevés sikerrel.
- De nem ám- mondtam vigyorogva reakcióján- Most viszont kérem a reggeli csókomat, mert elhagylak- fenyegettem meg és már közeledtem is felé, de megállított.
- Ahha, akkor mégis szeretsz- nevetett.
- Mindennél jobban- és a mondatom után meg is kaptam a jutalmamat. Imádtam a csókjait. Puha, piros párnáit, melyek mindig mosolyogtak, ha velem volt. Ahogy ráharapott alsó ajkamra, hogy késleltesse elválásunk. Vagy, ahogy ezeket követően homlokát homlokomnak döntötte és behunyta pilláit, miközben visszaállította szívverését és légzését a normál állapotra.
- Menjünk reggelizni, mert azok a temetőlakók leharapják a fejünket és zombivá változtatnak- röhögött, mire én is elengedtem magamat. Ji már csak így hívta az intézet dajkáit. Az évek alatt sem változtak túl sokat. Egyikük se lett kedvesebb. Mondjuk, már nem is érdekelt. Mióta ismertem ezt a majmot, akivel kéz a kézben sétáltam az étkező felé, már nem foglalkoztam senki véleményével. Hosszú folyamat volt, mire változtatni mertem hozzáállásomon, de megérte. Megesküdtem, soha nem élem át azokat a borzalmakat, amiket alsóban kellett. Mára már én lettem itt a királylány, nem Dasom. Egy ideje nem engem szívattak a nagyok, viszont azt se mondhatnám, hogy én szívattam őket. Kizárt. Lesüllyedni az ő szintjükre? Na, persze. Csupán elfoglaltam megérdemelt helyem a hierarchia létráján.
- Hye MiCha vagyok és a közeli nevelőintézetben lakom- ismertettem magam a teremben lévő társaimmal. Amint kinyögtem ezt a mondatot, kínos csend telepedett a kis helységre, amit a tanárnő ideges hangja tört meg.
- Rendben MiCha. Örülünk, hogy a közösségünk tagja lehetsz. Foglalj helyet!- mondta mosolyogva, még mindig feszengve. Leültem és mindenki egyszerre kezdett el nevetni. Az osztályfőnök próbálta őket csitítani egy kis sikerrel, de nekem már mindegy volt. Szépen megcsináltad Mimi! Dorgáltam magam, miközben folyamatosan az járt a fejemben, hogyan úszom majd meg azt a nyolc évet, amit ebben a koporsóban kell letöltenem.
Szünetekben sokan odajöttek hozzám és kérdezgették, miért lakok intézetben. Olyanokat vágtak a fejemhez, miszerint biztos túl csúnya lehettem kisbabának és a szüleim inkább kilöktek az utcára. Haha. Biztos. Mikor nem válaszoltam a kérdéseikre, beszólásaikra, elkönyveltek némának.
Épp a folyosón tartottam az ajtó irányába, hogy egyik pokolból kerüljek a másikba egy kisebb kitérővel, amikor nem vettem észre magam előtt egy lábat. Egyenesen belesétáltam a csapdába és hasra vágódtam. Az ünneplő szoknyámnak köszönhetően pedig közszemlére került a Pikachu-s bugyim. Ezen természetesen még jobban röhögtek, mint eddig. Persze nem csak osztálytársaim, kiknek köszönhetően a padlón kötöttem ki, hanem az egész iskola. Gyorsan felálltam, leporoltam magam s lehajtott fejjel iramodtam meg a szabadságot nyújtó kijárat felé. De miért is ment volna minden simán? Hisz én egyenesen nekiszaladtam egy fiúnak. Már el akartam motyogni neki egy bocsánatot, meghajolni és tovább menekülni, de nem engedte. Jobb karjával szorosan mellkasához húzott.
- Ti meg mit nevettek?- hallottam meg határozott hangját fejem felett s hirtelen minden hang megszűnt és csak a saját szapora lélegzetvételemet lehetett érzékelni.- Én is így gondoltam- tette még hozzá és velem együtt megindult. Arcomat megcsapta a friss levegő. Kicsit megnyugodtam, főleg mikor elengedett, de nyugalmam nem tartott túl sokáig. Megpillantottam megmentőm arcát s azonnal a félelem kerített hatalmába. Hogy-hogy nem ismertem fel a hangjáról? Hogyan felejthettem azt a gyönyörű hangját? Ami egész éjjel kísértett álmaimban. Ő volt az. Teljes egészében ő. Kwon Jiyong. Ki más? De nem egyedül volt. Még ott állt rajtunk kívül négy ismeretlen srác. Az egyikük körülbelül olyan fiatal lehetett, mint én, ám a többiek inkább Jiyong korabeliek. Elég szúrós, mégis sajnálkozó- vagy netán szánakozó?- tekintettel meredtek zavarban lévő mivoltomra.
- Jól vagy?- megint ez a hang. Mintha angyalok énekelnének. Zene füleimnek.
- Igen. Köszönöm a segítségeteket- hajoltam meg többször is, mire az egyik ismeretlen is megszólalt.
- Csak GD segített. Mi nem- közölte semlegesen a fiatal fiú.
- Seungri! Elég legyen- szólt rá a legijesztőbb kinézetű közülük. A többiek csak figyelmeztető pillantásokkal illették.
- Most mi van? Így volt- szállt saját maga védelmébe, ezek szerint, Seungri.
- Jól van már! Na, srácok, akkor én le is léptem... Ne haragudj, de még mindig nem tudom a neved- intézte előbb a srácok, majd az én irányomba szavait Jiyong.
- Öhm, Hye Micha vagyok- makogtam orrom alatt, de ő így is meghallotta. Magabiztosan elvigyorodott, elérte célját.
- Micha, szép név- mondta még mindig eszeveszettül mosolyogva. Mire kinyögtem egy köszönömöt, de ő már rég nem nekem szentelte figyelmét- Akkor fiúk, holnap találkozunk. Sziasztok!- pacsizott le mindenkivel és elindult irányomba.
- Szia Micha!- köszöntek kórusban, kivéve persze Seungrit. Az meglepett, hogy ilyen hamar megjegyezték a nevem, meg az is, hogy egyáltalán köszöntek nekem, de a fiú viselkedése egyáltalán nem. Visszaköszöntem nekik és Jiyonggal célba vettük az intézethez vezető utat. Csendben baktattunk egymás mellett az utcán. Ő megint csak mosolygott, én pedig hol az aszfaltot, hol őt néztem. Lefordultunk a sarkon, így kikerült látómezőnkből az iskola épülete. Valahogy nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy GD-nek nevezték és, hogyan tudott ilyen hamar barátokat szerezni? Hisz ez még csak az első napja volt!
- Jiyong!- szólítottam meg hirtelen, ő pedig érdeklődve kapta rám tekintetét.- Az a fiú miért hívott GD-nek?- még magam is meglepődtem, hangom olyan magabiztosan csengett. Mosolyogva felelt.
- Mivel ez a becenevem. Vagyis G-Dragon, de a GD rövidebb. Miért?- kérdezett vissza.
- Csak kíváncsi voltam. Akkor most már én is G-Dragonnak szólítsalak?- tekintettem rá félve. Ha lehet, vigyora még szélesebb lett. Már nem csak a füléig ért a szája, hanem szerintem körbeérte az egész fejét. Hogy lehet valakinek ekkora szája?
- Ha szeretnél. Minden barátom így nevez. Szerintük ez olyan menő becenév- kuncogott. Én is eleresztettem egy mosolyféleséget, de csak úgy, hogy ne lássa.
- Ji, hogy van az, hogy ilyen hamar összebarátkoztál a fiúkkal?
- Közvetlen vagyok- vonta meg a vállát- De, igazából én már ezelőtt is ebbe a suliba jártam. Kiskorom óta ismerem őket.
- Kik ők?- kíváncsiskodtam tovább. Ő még mindig csak vigyorgott. Komolyan. Min tud ennyit bazsalyogni?
- Aki bunkó volt veled, az Seungri. Vagyis Seung Hyun, de a Seungrit jobban szereti. Az ő mostoha bátyja Young Bae, azaz Taeyang. Ő az a hosszú hajú fiú. Aki megvédett, szintén Seung Hyun, de csak TOP. Végül Daesung. Neki nincs különösebb beceneve. Ritkán szoktuk Sunggie-nek szólítani. Szóval ennyi lenne a mi kis csapatunk- ismertette a többieket is. Reméltem, megjegyeztem mindenkit.- Na, és te Micha. Van valamilyen beceneved?- sétált kicsit előrébb, szembe velem, így a forgalomnak hátát mutatva tolatott.
- Nem szeretem a Micha-t. Az olyan hivatalos. Inkább Mimi. De nem sokszor hallom, mert nincsenek barátaim. Viszont szoktak hívni Szerencsétlennek is- kiejtve a szavakat a számon, azonnal elszégyelltem magam. Sikerült megint beégnem.
- Mi az, hogy nincsenek barátaid? És miért hívnak szerencsétlennek?- tudakolta értetlenkedve. Jó kedve se perc alatt elillant. Inkább már dühös és feldúlt volt. Miért viselkedik így, hiszen csak rólam van szó?
- Mindegy. Nem lényeges. Haladjunk, különben összeszedek még egy büntetést- az utolsó mondatot csak motyogtam. Nem akartam, hogy tudjon róla.
- Egyáltalán nem mindegy!- kiáltott fel, ezáltal elég sok ember kezdett ránk igen furcsa fejeket vágni.- Ilyet nem tehetnek! Egy, téged nem lehet nem kedvelni. Másodszor, miért lennél szerencsétlen? Pont te, szerencsétlen?- nagyon felháborodott.
- De... Te is láthattad, mi történt a folyosón. Elestem és...- nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem, nem estél el! Kibuktattak! Az a szemétláda szándékosan eléd tette a lábát! Az nem rajtad múlott- mondta egyre idegesebben. Kicsit megrémisztett hirtelen kirohanása. Megálltam.
- Tudod, Jiyong. Sokan nem kedvelik az olyanokat, akiknek nincs családjuk. Ha pedig a földön látnak, ásnak egy gödröt, hogy még mélyebbre kerülj- fogalmam sem volt, miért mondtam ezeket neki. Valami oknál fogva bizalmat váltott ki belőlem. Talán azért, mert hosszú idő óta ő volt az egyetlen, aki őszinte kedvességgel közeledett irányomba. Semmi hátsó szándék nélkül. Ezt még úgy is tudtam, hogy nem ismertem.
- Na és?! Én egész kisgyerek koromat katonai iskolában töltöttem! Míg mások a játszótéren libikókáztak, addig velem a WC-t mosatták fel vagy valami hasonlót. Ezután a szüleim meghaltak egy gázrobbanásban, amit igazán megmondva nem is bánok, mert tönkretették a gyerekkoromat, így egy nevelőcsaládhoz kerültem, innen nem is messze, majd megszöktem, de megtaláltak és javítóba dugtak, de "jó magaviselet által" kiengedtek, így kerültem ebbe a nevelőotthonba- fakadt ki végül ő is. Érdekes. Gondoltam, hogy rossz fiú, de ennyire?- Láss csodát! Mégis vannak barátaim. Igaz, ők is mind olyanok, mint én.
- Ők is intézetben vannak?- lepődtem meg.
- Nem, dehogy- mosolyodott el értetlen fejemet látva.- Nem, csak ugyanolyan őrültek- itt magabiztos vigyort intézet felém, amit én is megmosolyogtam. Ő annyira más. Van benne valami-gondoltam.- Szóval Mimi. Nem az a lényeg, hogy az ember honnan jött. Vannak-e szülei vagy sem. Arról nem is tehetünk. Csak add önmagad! De tudod mit?-kérdezte hirtelen és veszélyesen közel hajolt arcomhoz.
- Nem...?- magam sem tudtam, ezt minek szántam. Kérdésnek vagy kijelentésnek?
- Mostantól mi leszünk a barátaid. Nem kell senkivel sem törődni. Ott leszünk neked mi. Top, Taeyang, Daesung, Seungri és én- mosolygott az ég felé, miközben széttárt karokkal forgott tengelye körül.
-De, Seungri...- kezdtem volna bele mondókámba, ám megint megállított. Kezd szokásává válni.
- Majd megkedvel. Kicsi még. Csak féltékeny, mert félti a helyét. Hidd el, megszokja. Most pedig menjünk- mosolygott és megfogta a kezem. Elpirultam. Hatalmas szemekkel néztem rá, még az idősebb pároknál is illetlenség volt közhelyen egymás kezét akár megfogni is, mi pedig még nem is alkottunk egy párt! Biztos viccesen nézhettem ki, mert kiröhögött. Szimplán a képembe röhögött és elkezdett húzni maga után.
A szerelem mindenkivel ilyen kegyetlen? Mert velem rohadtul kibaszott. Hogy a picsába lehet valakibe ennyire beleszeretni? Ji teljesen elvette az eszemet. Már nyolc éve vagyok a rabszolgája. Vagyis ezt nem úgy értem, hogy tényleg a rabszolgája vagyok, csak naa... Nem tudom nem szeretni azt a hülye fejét.
Ilyen gondolatokkal keltem ki szinte minden reggel az én cseppet sem pihe-puha ágyikómból. Mint mindig, megint én voltam az utolsó a szobában, aki elkészült. Dasom rég lement reggelizni, Hyerin és Seo pedig már az utolsó simításokat végezték magukon. Egy kis ruha, sminkigazítás, majd követték is Dasom unnit. Örültem neki, hogy egyedül lehetek a helységben. A szekrényem elé ugrottam, kivettem az előre kikészített holmikat. Gyorsan mindent magara kaptam, beágyaztam és elraktam az én drága kis pandamacim. Még a mosdókat is meglátogattam, hogy fogat és arcot tudjak mosni, meg természetesen fésülködni. Felkentem egy kis rúzst és szempillaspirált és voila! Ezután utam egyenest az étkezőbe vezetett, mivel semmi kedvem nem volt a büntetéshez. Kaptam eleget ennyi év alatt...
- Hé gyönyörűség! Már nem is köszönsz nekem?- kérdezte kéjesen a fülembe suttogva Jiyong, miközben hátulról magához ölelt. Fejemet hátrafordítva válaszoltam.
- Sajnálom, nem láttalak- motyogtam, két csók közben, amit lopnom kellett, mivel nem volt hajlandó csak úgy adni. Tipikus sértődött kisfiú.
- Szóval mostantól nem köszönsz nekem, de még észre sem veszel?- tudakolta lekonyult ajkakkal, de szemeiben láttam azt a huncut mosolyt, amit próbált leplezni előlem. Valljuk be, kevés sikerrel.
- De nem ám- mondtam vigyorogva reakcióján- Most viszont kérem a reggeli csókomat, mert elhagylak- fenyegettem meg és már közeledtem is felé, de megállított.
- Ahha, akkor mégis szeretsz- nevetett.
- Mindennél jobban- és a mondatom után meg is kaptam a jutalmamat. Imádtam a csókjait. Puha, piros párnáit, melyek mindig mosolyogtak, ha velem volt. Ahogy ráharapott alsó ajkamra, hogy késleltesse elválásunk. Vagy, ahogy ezeket követően homlokát homlokomnak döntötte és behunyta pilláit, miközben visszaállította szívverését és légzését a normál állapotra.
- Menjünk reggelizni, mert azok a temetőlakók leharapják a fejünket és zombivá változtatnak- röhögött, mire én is elengedtem magamat. Ji már csak így hívta az intézet dajkáit. Az évek alatt sem változtak túl sokat. Egyikük se lett kedvesebb. Mondjuk, már nem is érdekelt. Mióta ismertem ezt a majmot, akivel kéz a kézben sétáltam az étkező felé, már nem foglalkoztam senki véleményével. Hosszú folyamat volt, mire változtatni mertem hozzáállásomon, de megérte. Megesküdtem, soha nem élem át azokat a borzalmakat, amiket alsóban kellett. Mára már én lettem itt a királylány, nem Dasom. Egy ideje nem engem szívattak a nagyok, viszont azt se mondhatnám, hogy én szívattam őket. Kizárt. Lesüllyedni az ő szintjükre? Na, persze. Csupán elfoglaltam megérdemelt helyem a hierarchia létráján.
*emlékezés*
Gyomorgörcs, hányinger, szédülés. Ezek az érzések kerülgettem életem első iskolai napján. Mondhatnám azt, hogy nem ismertem senkit, de ez így nem teljesen igaz. A B osztályban összesen hárman voltunk az intézetből. Én és két fiú. Juwon és Sanghun. Természetesen ők egymás mellé ültek. Noha biztos voltam benne, hogy ha csak egy fiú lett volna közöttünk, az a lány se lett volna a padtársam. Elég érdekesen, feszülten telt el ez a nap. Elsőnek, vagyis az évnyitó után, az osztályteremben foglaltunk helyet és "ismerkedtünk". Lefordítva: az osztályfőnöknő bemutatkozott, akit nevén nevezve csak Hwang Namkyu-nak ismerhettünk meg. Egy életvidám, mégis szigorú pedagógus személyében. Majd nekünk kellett megmutatni magunkat. Szerencsétlenségemre azzal a padsorral kezdte, amiben én is helyet foglaltam. A fal mellettivel. Még jó, hogy csak negyediknek következtem és nem nekem kellett kezdeni a sort. Oda sem figyeltem, hogy ki kicsoda. Úgysem jegyeztem volna meg 19 nevet.- Hye MiCha vagyok és a közeli nevelőintézetben lakom- ismertettem magam a teremben lévő társaimmal. Amint kinyögtem ezt a mondatot, kínos csend telepedett a kis helységre, amit a tanárnő ideges hangja tört meg.
- Rendben MiCha. Örülünk, hogy a közösségünk tagja lehetsz. Foglalj helyet!- mondta mosolyogva, még mindig feszengve. Leültem és mindenki egyszerre kezdett el nevetni. Az osztályfőnök próbálta őket csitítani egy kis sikerrel, de nekem már mindegy volt. Szépen megcsináltad Mimi! Dorgáltam magam, miközben folyamatosan az járt a fejemben, hogyan úszom majd meg azt a nyolc évet, amit ebben a koporsóban kell letöltenem.
Szünetekben sokan odajöttek hozzám és kérdezgették, miért lakok intézetben. Olyanokat vágtak a fejemhez, miszerint biztos túl csúnya lehettem kisbabának és a szüleim inkább kilöktek az utcára. Haha. Biztos. Mikor nem válaszoltam a kérdéseikre, beszólásaikra, elkönyveltek némának.
Épp a folyosón tartottam az ajtó irányába, hogy egyik pokolból kerüljek a másikba egy kisebb kitérővel, amikor nem vettem észre magam előtt egy lábat. Egyenesen belesétáltam a csapdába és hasra vágódtam. Az ünneplő szoknyámnak köszönhetően pedig közszemlére került a Pikachu-s bugyim. Ezen természetesen még jobban röhögtek, mint eddig. Persze nem csak osztálytársaim, kiknek köszönhetően a padlón kötöttem ki, hanem az egész iskola. Gyorsan felálltam, leporoltam magam s lehajtott fejjel iramodtam meg a szabadságot nyújtó kijárat felé. De miért is ment volna minden simán? Hisz én egyenesen nekiszaladtam egy fiúnak. Már el akartam motyogni neki egy bocsánatot, meghajolni és tovább menekülni, de nem engedte. Jobb karjával szorosan mellkasához húzott.
- Ti meg mit nevettek?- hallottam meg határozott hangját fejem felett s hirtelen minden hang megszűnt és csak a saját szapora lélegzetvételemet lehetett érzékelni.- Én is így gondoltam- tette még hozzá és velem együtt megindult. Arcomat megcsapta a friss levegő. Kicsit megnyugodtam, főleg mikor elengedett, de nyugalmam nem tartott túl sokáig. Megpillantottam megmentőm arcát s azonnal a félelem kerített hatalmába. Hogy-hogy nem ismertem fel a hangjáról? Hogyan felejthettem azt a gyönyörű hangját? Ami egész éjjel kísértett álmaimban. Ő volt az. Teljes egészében ő. Kwon Jiyong. Ki más? De nem egyedül volt. Még ott állt rajtunk kívül négy ismeretlen srác. Az egyikük körülbelül olyan fiatal lehetett, mint én, ám a többiek inkább Jiyong korabeliek. Elég szúrós, mégis sajnálkozó- vagy netán szánakozó?- tekintettel meredtek zavarban lévő mivoltomra.
- Jól vagy?- megint ez a hang. Mintha angyalok énekelnének. Zene füleimnek.
- Igen. Köszönöm a segítségeteket- hajoltam meg többször is, mire az egyik ismeretlen is megszólalt.
- Csak GD segített. Mi nem- közölte semlegesen a fiatal fiú.
- Seungri! Elég legyen- szólt rá a legijesztőbb kinézetű közülük. A többiek csak figyelmeztető pillantásokkal illették.
- Most mi van? Így volt- szállt saját maga védelmébe, ezek szerint, Seungri.
- Jól van már! Na, srácok, akkor én le is léptem... Ne haragudj, de még mindig nem tudom a neved- intézte előbb a srácok, majd az én irányomba szavait Jiyong.
- Öhm, Hye Micha vagyok- makogtam orrom alatt, de ő így is meghallotta. Magabiztosan elvigyorodott, elérte célját.
- Micha, szép név- mondta még mindig eszeveszettül mosolyogva. Mire kinyögtem egy köszönömöt, de ő már rég nem nekem szentelte figyelmét- Akkor fiúk, holnap találkozunk. Sziasztok!- pacsizott le mindenkivel és elindult irányomba.
- Szia Micha!- köszöntek kórusban, kivéve persze Seungrit. Az meglepett, hogy ilyen hamar megjegyezték a nevem, meg az is, hogy egyáltalán köszöntek nekem, de a fiú viselkedése egyáltalán nem. Visszaköszöntem nekik és Jiyonggal célba vettük az intézethez vezető utat. Csendben baktattunk egymás mellett az utcán. Ő megint csak mosolygott, én pedig hol az aszfaltot, hol őt néztem. Lefordultunk a sarkon, így kikerült látómezőnkből az iskola épülete. Valahogy nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy GD-nek nevezték és, hogyan tudott ilyen hamar barátokat szerezni? Hisz ez még csak az első napja volt!
- Jiyong!- szólítottam meg hirtelen, ő pedig érdeklődve kapta rám tekintetét.- Az a fiú miért hívott GD-nek?- még magam is meglepődtem, hangom olyan magabiztosan csengett. Mosolyogva felelt.
- Mivel ez a becenevem. Vagyis G-Dragon, de a GD rövidebb. Miért?- kérdezett vissza.
- Csak kíváncsi voltam. Akkor most már én is G-Dragonnak szólítsalak?- tekintettem rá félve. Ha lehet, vigyora még szélesebb lett. Már nem csak a füléig ért a szája, hanem szerintem körbeérte az egész fejét. Hogy lehet valakinek ekkora szája?
- Ha szeretnél. Minden barátom így nevez. Szerintük ez olyan menő becenév- kuncogott. Én is eleresztettem egy mosolyféleséget, de csak úgy, hogy ne lássa.
- Ji, hogy van az, hogy ilyen hamar összebarátkoztál a fiúkkal?
- Közvetlen vagyok- vonta meg a vállát- De, igazából én már ezelőtt is ebbe a suliba jártam. Kiskorom óta ismerem őket.
- Kik ők?- kíváncsiskodtam tovább. Ő még mindig csak vigyorgott. Komolyan. Min tud ennyit bazsalyogni?
- Aki bunkó volt veled, az Seungri. Vagyis Seung Hyun, de a Seungrit jobban szereti. Az ő mostoha bátyja Young Bae, azaz Taeyang. Ő az a hosszú hajú fiú. Aki megvédett, szintén Seung Hyun, de csak TOP. Végül Daesung. Neki nincs különösebb beceneve. Ritkán szoktuk Sunggie-nek szólítani. Szóval ennyi lenne a mi kis csapatunk- ismertette a többieket is. Reméltem, megjegyeztem mindenkit.- Na, és te Micha. Van valamilyen beceneved?- sétált kicsit előrébb, szembe velem, így a forgalomnak hátát mutatva tolatott.
- Nem szeretem a Micha-t. Az olyan hivatalos. Inkább Mimi. De nem sokszor hallom, mert nincsenek barátaim. Viszont szoktak hívni Szerencsétlennek is- kiejtve a szavakat a számon, azonnal elszégyelltem magam. Sikerült megint beégnem.
- Mi az, hogy nincsenek barátaid? És miért hívnak szerencsétlennek?- tudakolta értetlenkedve. Jó kedve se perc alatt elillant. Inkább már dühös és feldúlt volt. Miért viselkedik így, hiszen csak rólam van szó?
- Mindegy. Nem lényeges. Haladjunk, különben összeszedek még egy büntetést- az utolsó mondatot csak motyogtam. Nem akartam, hogy tudjon róla.
- Egyáltalán nem mindegy!- kiáltott fel, ezáltal elég sok ember kezdett ránk igen furcsa fejeket vágni.- Ilyet nem tehetnek! Egy, téged nem lehet nem kedvelni. Másodszor, miért lennél szerencsétlen? Pont te, szerencsétlen?- nagyon felháborodott.
- De... Te is láthattad, mi történt a folyosón. Elestem és...- nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem, nem estél el! Kibuktattak! Az a szemétláda szándékosan eléd tette a lábát! Az nem rajtad múlott- mondta egyre idegesebben. Kicsit megrémisztett hirtelen kirohanása. Megálltam.
- Tudod, Jiyong. Sokan nem kedvelik az olyanokat, akiknek nincs családjuk. Ha pedig a földön látnak, ásnak egy gödröt, hogy még mélyebbre kerülj- fogalmam sem volt, miért mondtam ezeket neki. Valami oknál fogva bizalmat váltott ki belőlem. Talán azért, mert hosszú idő óta ő volt az egyetlen, aki őszinte kedvességgel közeledett irányomba. Semmi hátsó szándék nélkül. Ezt még úgy is tudtam, hogy nem ismertem.
- Na és?! Én egész kisgyerek koromat katonai iskolában töltöttem! Míg mások a játszótéren libikókáztak, addig velem a WC-t mosatták fel vagy valami hasonlót. Ezután a szüleim meghaltak egy gázrobbanásban, amit igazán megmondva nem is bánok, mert tönkretették a gyerekkoromat, így egy nevelőcsaládhoz kerültem, innen nem is messze, majd megszöktem, de megtaláltak és javítóba dugtak, de "jó magaviselet által" kiengedtek, így kerültem ebbe a nevelőotthonba- fakadt ki végül ő is. Érdekes. Gondoltam, hogy rossz fiú, de ennyire?- Láss csodát! Mégis vannak barátaim. Igaz, ők is mind olyanok, mint én.
- Ők is intézetben vannak?- lepődtem meg.
- Nem, dehogy- mosolyodott el értetlen fejemet látva.- Nem, csak ugyanolyan őrültek- itt magabiztos vigyort intézet felém, amit én is megmosolyogtam. Ő annyira más. Van benne valami-gondoltam.- Szóval Mimi. Nem az a lényeg, hogy az ember honnan jött. Vannak-e szülei vagy sem. Arról nem is tehetünk. Csak add önmagad! De tudod mit?-kérdezte hirtelen és veszélyesen közel hajolt arcomhoz.
- Nem...?- magam sem tudtam, ezt minek szántam. Kérdésnek vagy kijelentésnek?
- Mostantól mi leszünk a barátaid. Nem kell senkivel sem törődni. Ott leszünk neked mi. Top, Taeyang, Daesung, Seungri és én- mosolygott az ég felé, miközben széttárt karokkal forgott tengelye körül.
-De, Seungri...- kezdtem volna bele mondókámba, ám megint megállított. Kezd szokásává válni.
- Majd megkedvel. Kicsi még. Csak féltékeny, mert félti a helyét. Hidd el, megszokja. Most pedig menjünk- mosolygott és megfogta a kezem. Elpirultam. Hatalmas szemekkel néztem rá, még az idősebb pároknál is illetlenség volt közhelyen egymás kezét akár megfogni is, mi pedig még nem is alkottunk egy párt! Biztos viccesen nézhettem ki, mert kiröhögött. Szimplán a képembe röhögött és elkezdett húzni maga után.
***
Az otthonba visszaérve G-Dragonnal elváltak útjaink. G-Dragon... Furcsa lesz megszokni ezt a nevet. A Jiyong jobban tetszett. Barátságosabbnak találtam. A tanulószoba hamar letelt. A szobában természetesen a lányok azonnal letámadtak.
- Mi a fenét képzelsz magadról te kis parazita!? Azt hiszed el tudod venni tőlem az ÉN GD-met!? Huhh!?- esett nekem Hyerin, nekilökve az ajtónak. A kilincs sikeresen belefúródott a lapockámba, én pedig a padlón kötöttem ki. Vállamig érő fürtjeim segítségével emelt magával egy vonalba. Éles fájdalom hasított az egész fejbőröm területére. Ha valaki elég közel hajolt volna hozzám, hallhatta volna a hajhagymáim segélykiáltásait- Kérdeztem valamit- suttogta elmélyített hangon az arcomba. Hogy nyomatékosítsa szavait, még rántott is rajtam egyet.
- Én nem tettem semmit. Ő csak megvédett- mondtam sírós hangon, de már éreztem azt a szorító gombócot a torkomban, amitől még megszólalni is alig bírtam.
- Ne hazudj! Láttam, hogy megölelt és aztán együtt mentetek ki az iskolából! Ott voltam!- ordított rám és arcomon éreztem kifröccsenő nyálát. Ennyi nekem pont elég volt. Sikeresen elsírtam magam. Nem lett volna szabad.
- Hyerin!- szólt rá élesen Dasom- Elég legyen- hangja halk volt, mégis parancsoló. Az ereimben az összes vér megfagyott. Hyerin ismét nekilökött az ajtónak majd elengedett. Keze közül sok kihullott hajszálam érkezett a földre. Kicsit arrébb csúsztam az ajtótól az ágy lábához és magzatpózban zokogtam tovább a fájdalomtól.
- Te meg mit bámulsz? És miért mosolyogsz? Mi olyan vicces Seo?- támadta le kérdéseivel a lány az idősebbet.
- Először is unni-kezdte Seo fenyegetően- Másodszor meg fergeteges műsort adtál elő- kacagott jóízűen, mintha nem egy bántalmazást nézett volna végig, hanem egy vígjátékot.- Komolyan azt hiszed, hogy kellenél G-Dragonnak? Hidd el, én már három éve ismerem és eddig egy lányra sem nézett rá. Sőt, sokszor úgy gondoltam, hogy buzi.
- Nem buzi!- háborodott fel azonnal Hyerin- Ó, ha tudtam volna, hogy GD lesz az új fiú, már rég az enyém lenne- álmodozott tovább a fiatalabbik. Én csak tátottam a számat. Oké, Jiyong mondta, hogy mindig is ide járt, de hogy ilyen hírneve van, azt nem. Mondjuk, szerintem őt pont nem érdekli, ki ismeri és ki nem. Miért nem halottam én még róla a lányokról? Ők mindenkit kibeszélnek. Seo megint csak kacagott, de most sokkal jobban.
- Na, ide figyelj, Hyerin. Éljél csak nyugodtan Csodaországban, de G-Dragon még ott sem lesz a tied. Soha- hangsúlyozta ki a soha szót.- Eddig még senki nem tudta elérni nála, hogy azon a négy balféken kívül bárki is felkeltse az érdeklődését. Csak a mi drága, kis Szerencsétlenünk. Szóval, szerintem jobb lesz leszállnod a fellegekről és továbblépned- mondta teljes nyugodtsággal. Az állam a padlón koppant. Mi az, hogy én vagyok az egyetlen, aki fel tudta kelteni Jiyong érdeklődését??? Hyerin hirtelen felém indult gyilkos tekintettel, dühödt alakja majdnem elért hozzám, de Dasom elém lépett.
- Állj félre unni. Meg akarom ölni- suttogta a haragtól elsötétült tekintettel és rekedt hangon.
- Nem- jelentette ki nemes egyszerűséggel megmentőm- Szerintem te nem vagy épeszű Hyerin. Menjünk.- fordult felém és kinyitotta az ajtót.- Nem hallottad? Állj már fel!- szólt rám kicsit erélyesebben. Azonnal álló helyzetbe vágtam magam és Dasom után mentem. Meg sem álltunk a női mosdókig. Bementünk, a csap előtt megállt, én is azt tettem.
- Most pedig moss arcot, fésülködj meg, majd a hajadat is mosd meg- utasított. Mindent úgy tettem, ahogy mondta. A hideg víz nagyon jót tett felhevült orcáimnak. A fésülködés és a hajmosás már cseppet sem volt ennyire kellemes. A fésű minduntalan újra és újra felsértette a fejbőrömön lévő sebesedéseket, amik kis idő múlva vérezni kezdtek. A víz és a sampon pedig nagyon csípte. A könnyek már égették szemeimet, de engem kemény fából faragtak, így tartottam magam. Mikor végeztem, Dasom magához hívott, leültetett törökülésben a hideg csempére, ő maga viszont a hátamhoz sétált, letérdelt, majd elkezdte hátrafelé fésülni épen maradt hajkoronámat. Egy óvatlan pillanatban az eszköz fogazata találkozott a buksimon lévő sérülésekkel, mire felszisszentem.
- Ne haragudj- törte meg a csendet Dasom.
- Miért segítesz nekem? Azt hittem utálsz- tudakoltam.
- Én mindenkit utálok, csak vannak, akiket kevésbé- válaszolta, mintha ez olyan természetes lenne.
- De, nem utálhatsz mindenkit- furcsálltam válaszát.
- Dehogy nem! S meg is teszem- kuncogott.- Azért segítek, mert akármennyire is Szerencsétlennek és nyomoroncnak tartalak, nem bírom az erőszakot. Abból volt elég az életemben, az meg nem rád tartozik. Bocs. Meg már elegem van Hyerinből. Azt hiszi, körülötte forog a világ, ami rohadtul nem így van. Meg, ismerem Jiyongot és ha neked sikerült belőle ezt kiváltanod, hogy a kis csapatukon kívül bárkit is emberszámba vegyen, akkor nem lehetsz annyira Szerencsétlen, mint ahogy azt nekünk mutatod- halottam hangján, ahogy mosolyog.
- De én nem is tettem semmit!- háborodtam fel és csak egy újabb nevetést kaptam.
- Tudom. Nem is kellett. Elég, hogy létezel- észre sem vettem, hogy abbahagyta fürtjeim fésülését és már be is fonta parkettába rövidke kis hajam.- Kész is vagyunk. Egy darabig hordd így a hajad vagy felfogva. Nem sok hajad tépte ki az a nem normális, de egy csöppet látszik- húztuk el mindketten a szánkat. Megfordultam és megöleltem.
- Köszönöm, Dasom.
- Nincs mit, Mimi...
***
Vacsoránál Dasom és Seo unni között ültem. Ji oda akart jönni hozzánk, de én egy fejrázással elintéztem. Szomorú tekintetéből rájöttem, sikerült megbántanom. De ez akkor nem érdekelt. Sőt, minél jobban el szerettem volna kerülni, hogy ne legyen még egyszer ilyen helyzetem Hyerinnel, mint mikor vége lett a délutáni tanulószobának. Hamar elfogyasztottuk az ételt, a sorban álltam, hogy visszavihessem a tálcámat, mikor az egyik nevelőnk odajött hozzám.
- Hye Micha. Örülnék, hogy ha itt maradnál és felsikálnád a padlót, mivel tegnap nem láttalak egyik asztalnál sem.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy ma későn fekszem le. Türelmesen megvártam amíg mindenki távozott az étkezőből, majd a pesztrát követve a takarítószertárban előszedtem a vödröt és egy rongyot, mivel a gyerekek nem használhatták a felmosót, nehogy eltörjék, és a szükséges vegyszereket. Az asszony magamra hagyott, én meg nekiálltam dolgozni. Már a fele munkával végeztem, amikor megzavart valaki.
- Mimi! Te mit keresel itt? Miért neked kell felmosnod?- értetlenkedett szellem-barátom, Baekhyun.
- Nem. Te nem létezel. Csak képzellek. Kezdek megőrülni...- mondtam, szinte csak magamnak.
- Igenis létezek. Vagyis már nem, mert ugye meghaltam, de volt idő, mikor éltem.- mondogatta saját igazát- De mit is keresel itt?- kérdezte megint.
- Mert tegnap nem jöttem le vacsorázni, ezért ez a büntetés.- válaszoltam vállat vonva.
- Most komolyan ezért kaptál büntit?- nézett rám hitetlenül.
- Ühüm, de el sem hiszem, hogy egy szellemmel társalgok- gondolkodtam hangosan.
- Pedig elhiheted. Itt vagyok előtted teljes valómban- vigyorgott.- De, tényleg jobb volna élni. Akkoriban még sokkal jobb volt ez a hely- mondta, körülnézve a helységben.
- Várjunk, te itt laktál?- hőköltem meg és még a felmosásban is megálltam egy pillanatra, ám azonnal folytattam, mert nem volt kedvem hajnalig itt rostokolni.
- Igen. Annak idején anyám építtette ezt a helyet. Mikor meghalt a húgom, tüdőgyulladásban, úgy érezte, minden más gyereket meg kell mentenie, ha már őt nem tudta. Ezért megépítette ezt a árvaházat. Minden nap Szöul utcáit járta és az ott élő gyerekeket gyűjtötte. Persze velem nem törődött. Miért is tette volna? Mindig a húgom volt a kis kedvence. Ha játszottunk, akkor mindig rám szólt, hogy "Baek, hagyd békén a húgodat!", pedig ő is élvezte a mókázást. Egy téli napon anyám nagyon megkívánta a halat, így megkért, hogy keressek egy halászt, és kérjem meg, fogjon neki halat, mivel akkor a boltokban mind elfogyott. Találtam is egy kedves embert, aki szívesen teljesítette a kérésem. Így a kocsinkkal kivittem őt a folyóhoz. Jeges, csúszós volt az út. Hirtelen elénk szaladt egy gyermek. Félrerántottam a kormányt és a hídról egyenest a folyóba zuhantunk. Az a fagyos víz teljesen megdermesztette az egész testem. Tüdőm teljesen kitöltötte. Csak tompán éreztem a fájdalmat, aztán megszűnt minden. A következő emlékem a temetésem. Nem sokan jöttek el. Csak anyám volt ott, néhány rokon, pár árvaházi kölyök és a pap. Azóta sem látogatta senki a sírt. Anyám sem hiányolt. Csak az zavarta, hogy nem tudta kire hagyni a vagyont, az otthont, de legfőképp, nem tudott halat enni- horkantott fel- Ne haragudj, hogy feltartottalak. Én most megyek is. Jó éjt Micha!- köszönt el és köddé vállt. Megint. Pedig utána akartam szólni, de nem volt rá lehetőségem. Újra övé lett az utolsó szó. Miért nem bírok soha megszólalni? Miért kell ilyen Szerencsétlennek lennem? Miért? Miért fakadt ki ma nekem mindenki?
Ekkor döntöttem el, hogy a Szerencsétlen, aki eddig voltam, meghalt, belefulladt a Han folyóba, pont úgy, mint Baekhyun és a halász. A fagyos víz nekem is ellepte a tüdőmet. Csak süllyedtem egyre lentebb. Mindenem elnehezedett. Szemeimet behunytam és mikor kinyitottam őket, már nem voltam a régi önmagam. Újjászülettem. Én voltam az, de mégsem. Aki akkor feltámadt nem volt más, mint az új Mimi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése