"Gyakran már szinte álmodom. Én is éltem valaha egy teljesebb életet. Ilyenkor ismét ismerős ösvényre lépek, de arrogáns önigazolásom hirtelen rossz útra visz. Ilyenkor, imádkozva egy újabb esélyért, ha tudatosan nem is, de ösztönösen megvilágosodik az elmém, és tudom, hogy az élet nem vész el teljesen, hanem mint tört üvegcserép megmarad az emlékezetünk titkos mélységeiben." -X-akták című film-- Most el kell mennem egy kis időre. Ne aggódj, pár perc és visszajövök, csak el kell intéznem valamit- közölte.
- Mi? Miért? Jiyong, kérlek ne hagyj itt- nyüszítettem, akár egy kiskutya.
- Ne félj! Sietek vissza hozzád. Nem lesz bajom, ahogy neked sem, csak ne mozdulj el innen. Rendben?- kérdezte.
- Rendben- mondtam ki kicsit sértődötten, amiért nekem ott kellett maradnom.
- Bízz bennem!
- Bízom benned...
Elgondolkoztál már azon, milyen egyedül lenni? Mikor nincs melletted senki? A körülötted lévő emberek élik az életüket, te pedig csak tengődsz közöttük ebben a sötét világban? Aztán meglátod a fényt! Elkezdesz futni felé, sőt, rohansz! Minél gyorsabban oda akarsz érni hozzá, mert azt hiszed, hogy majd ő segít neked kikászálódni a pokol legmélyebb bugyraiból... De, amikor odaérsz, és megpillantod, rájössz, hogy Ő maga a pokol. Nemhogy megmentene, inkább visszalök és meg is tapos, hogy örökre megjegyezd, hol a helyed...
Óráknak tűnő másodpercek, percek teltek el. Olyan volt, mintha már időtlen idők óta ott várakoztam volna. Valójában csak 15 perc telhetett el. Nagyon aggódtam Jiyong miatt. Hová mehetett? Miért? Hisz' azt mondta, hogy itt biztonságban leszünk. Mikor jön vissza? Mi lesz ezután? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok száguldoztak minden agytekervényemben. Idegszálaim a lehető legvékonyabbra nyúltak. Kezdtem attól tartani, hogy elpattannak. Testem teljesen felkészült az esetleges vészhelyzetre. Érzékszerveim kiélesedtek, izmaim megfeszültek, harci pozícióban várakoztam. Hogy mire? Azt akkor még nem tudtam...
Hirtelen kivágódott a közelben egy vasajtó. Arra tippeltem, hogy az utca felől annak a bárnak a bejárata lehetett, ami mellett megbújtam. Gyorsan a kukák mögé ugrottam és hallgattam a közeledő lépteket és az egyre hangosodó párbeszédet.
- Vajon merre lehet az a szuka?- kérdezte az egyik mély, rekedt hangú férfi.
- A főnök azt mondta, hogy itt lesz a sikátorban- válaszolta a másik kicsit dörmögősen.
Mi??? Ezek engem keresnek? Kik ezek és mit akarnak tőlem? Ki az a főnök és honnan tudja, hogy itt vagyok? Mi történt Jiyonggal? Talán bántották? El kell tűnnöm innen.
A fénysebességet megszégyenítő gyorsasággal robbantam ki a kuka takarása mögül. Fülemhez eljutottak a kiáltozások, de nem tudtam felfogni a jelentésüket. Ahhoz túlságosan is féltem. Nem mertem hátranézni sem. Jiyong! Hol vagy? Kérlek segíts! De Jiyong nem volt ott. Nem segített. Csak magamra voltam utalva.
A sikátor másik végéből kiérve, nem lepődtem meg azon, milyen kevés ember mászkált az utcán. Én sem szívesen járkáltam volna ilyen veszélyes környéken, de sajnos most muszáj volt. Lóhalálában vágtattam át az úton, ahol szerencsémre nem ütött el egy autó sem- bár, lehet, jobban jártam volna-, csak rám dudáltak. Éreztem, hogy egyre fogy a távolság köztem és támadóim között. Hátrapillantottam. Nem kellett volna. Két kopasz, nagydarab bőrkabátos ember loholt a sarkamban. Szó szerint a sarkamban, mert ha elrugaszkodik egy picit a földtől, teljesen biztos, hogy rajtam landol. Megszaporáztam lépteimet és felcsillant szememben a remény, amikor az utcán megpillantottam egy villanyoszlopot. Egyenesen felé szaladtam. Bal kézzel megkapaszkodtam benne. Megpördültem körülötte és a hozzám közelebb lévő fickót teljes erővel oldalba rúgtam, aki szépen ráesett a társára. Mint két nagy labda gurultak az úttesten. Nekik már meggyűlt a bajuk az autósokkal. Kihasználva az alkalmat, menekülőre fogtam.
Nyílegyenesen az ellenkező irányba tartottam és szintén egy sikátorba tértem be, de ez egy másik volt. Úgy döntöttem, hogy a földön túl könnyű célpont vagyok, így kerestem egy tűzlétrát és felmásztam a tetőre. Úgy röpködtem két ház teteje között, akár Pókember. A nyolcadik épületnél azért kezdtem már fáradni, mivel nem volt olyan könnyű egy teli hátizsákkal végigugrálni fél Szöulon. Picit megálltam pihenni és elgondolkozni azon, hogyan tovább?
Nagy valószínűséggel, azok az emberek nem állnak le addig, amíg meg nem találtak. Menekülnöm kell. Az árvaházba nem mehetek vissza, mivel lecsuknak vagy hasonló. Bár, lehet, hogy a börtönben nagyobb biztonságban vagyok, mint kint a nyílt utcán. Itt sem maradhatok. Talán, ha kijutok Kínába vagy Japánba, akkor nem kell majd aggódnom.
- Fuss!
Halottam meg egy igazán ismerős hangot a hátam mögül. Rémülten és hitetlenkedve fordultam meg. Majdnem hanyatt vágódtam, mivel Baekhyun közvetlen előttem állt.
- Te meg mit keresel itt? Azt hittem, nem hagyhatod el az intézet épületét- néztem rá gyanakodva, miután kicsit hátrébb léptem.
- Elhagyhatom bármikor, csak éppenséggel nem szívesen teszem. De most muszáj volt. Nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen, Mimi! Jól figyelj rám!- hajolt előrébb a nyomatékosítás kedvéért.- Ugrálj addig a házak tetején nyugat irányába, ameddig csak tudsz- mutatta meg a helyes irányt.- Majd mássz le és az autópálya mentén eredj délnek. Hosszú utat kell megtenned, hogy elérj az erdőig. Ne aggódj! Ott megvédenek. Nem lesz bajod. Bízz bennem!
Mintha már halottam volna ugyanezt valaki más szájából... Deja vu kerített hatalmába. Hirtelen elöntött a düh. Jiyong is ugyanezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem. Bíztam benne, mégis elárult. Vajon Baekben sem bízhatok? Vagy Baekhyun nem verne át? Már úgyis szellem, mindegy neki. De pont ezért történhet meg az is, hogy csapdába csal. Őt már nem nagyon érhetik bántódások.
Fortyogó mérgemben áztatott minden porcikám a másodperc törtrésze alatt feszült meg pattanásig. Félő volt, hogy bármely pillanatban elszakadhatnak az idegszálaim. Olyanok voltak, mint a gitárhúr. Egynek vége és már nem is tudod tovább játszani a dalt, legfeljebb egy másikat, amihez nem szükséges az az egy húr. Nálam is elszakadt valami, muszáj volt dalt váltanom.
- NEM!
Ordítottam teli torokból. Éreztem, ahogy mögülem erős szél kezdett fújni. Valamilyen okból engem kikerült és egyenesen Baekhyunt vágta gyomorszájon. Még szerencse, mert én biztos lezuhantam volna a tetőről. Nem is tudtam, hogy egy szellemre valami hatással lehet. De mégis. A fiú először csak megtántorodott. Rémült tekintetét rám emelte, de akkorra már elkéset. A szél felkapta és elfújta. Utolsó erejével még kiáltott utánam, de én úgy tettem, mint aki meg sem hallotta. Baeket nem csak szimplán elfújta a szél, hanem el is tüntette. Olyan volt, mikor a beszélgetéseink után felszívódott. De itt valahogy éreztem, hogy nem magától tette. Én tüntettem el, de hogyan?
- Fuss!
Halottam meg egy igazán ismerős hangot a hátam mögül. Rémülten és hitetlenkedve fordultam meg. Majdnem hanyatt vágódtam, mivel Baekhyun közvetlen előttem állt.
- Te meg mit keresel itt? Azt hittem, nem hagyhatod el az intézet épületét- néztem rá gyanakodva, miután kicsit hátrébb léptem.
- Elhagyhatom bármikor, csak éppenséggel nem szívesen teszem. De most muszáj volt. Nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen, Mimi! Jól figyelj rám!- hajolt előrébb a nyomatékosítás kedvéért.- Ugrálj addig a házak tetején nyugat irányába, ameddig csak tudsz- mutatta meg a helyes irányt.- Majd mássz le és az autópálya mentén eredj délnek. Hosszú utat kell megtenned, hogy elérj az erdőig. Ne aggódj! Ott megvédenek. Nem lesz bajod. Bízz bennem!
Mintha már halottam volna ugyanezt valaki más szájából... Deja vu kerített hatalmába. Hirtelen elöntött a düh. Jiyong is ugyanezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem. Bíztam benne, mégis elárult. Vajon Baekben sem bízhatok? Vagy Baekhyun nem verne át? Már úgyis szellem, mindegy neki. De pont ezért történhet meg az is, hogy csapdába csal. Őt már nem nagyon érhetik bántódások.
Fortyogó mérgemben áztatott minden porcikám a másodperc törtrésze alatt feszült meg pattanásig. Félő volt, hogy bármely pillanatban elszakadhatnak az idegszálaim. Olyanok voltak, mint a gitárhúr. Egynek vége és már nem is tudod tovább játszani a dalt, legfeljebb egy másikat, amihez nem szükséges az az egy húr. Nálam is elszakadt valami, muszáj volt dalt váltanom.
- NEM!
Ordítottam teli torokból. Éreztem, ahogy mögülem erős szél kezdett fújni. Valamilyen okból engem kikerült és egyenesen Baekhyunt vágta gyomorszájon. Még szerencse, mert én biztos lezuhantam volna a tetőről. Nem is tudtam, hogy egy szellemre valami hatással lehet. De mégis. A fiú először csak megtántorodott. Rémült tekintetét rám emelte, de akkorra már elkéset. A szél felkapta és elfújta. Utolsó erejével még kiáltott utánam, de én úgy tettem, mint aki meg sem hallotta. Baeket nem csak szimplán elfújta a szél, hanem el is tüntette. Olyan volt, mikor a beszélgetéseink után felszívódott. De itt valahogy éreztem, hogy nem magától tette. Én tüntettem el, de hogyan?
***
Valamilyen oknál fogva nem tudtam tisztán gondolkodni. Rémképek jelentek meg szemem előtt. Teljesen abszurd, lehetetlen dolgok... Olyanok, amelyek csak a filmekben történnek meg. Csak egy probléma volt velük. Én voltam a főszereplő...
Az emberek szoktak sírni. Ha szomorúak, ha boldogok, ha fáj valamijük, vagy, ha dühösek, elkeseredettek, és félnek. Bennem az utolsó három érzés kavarodott fel. Ritkán éreztem félelmet, főleg mióta Jiyong belépett az életembe. Végre tartoztam valahová, valakihez. Most, pedig mikor a legnagyobb szükségem lenne rá, pont Ő támadott hátba. Miatta, tőle kell félnem. Majd következett a legjobb barátom. Vagyis, csak a volt legjobb barátom. Fogalmam sem volt, mi módon, de sikerült eltüntetnem. De miért is beszélem be ezt magamnak? Hiszen az csak a szél volt! Vagy mégsem?
Nem törődtem azzal, hogy Baekhyun átvert-e vagy sem. Egy belső, nagyon halk hangocska azt súgta nekem, hallgassak a szavára. Nyílegyenesen nekiiramodtam a nyugat felé vezető háztetőknek. Kezdtem fáradni. homlokomról barázdákat vésett arcomra az izzadtság. Annyi minden történt velem a mai nap folyamán és nem csak testileg, hanem lelkileg is kimerültem. Egyre nagyobb hézagok lettek a lakások fedelei között. Az egyik ugrásnál megcsúszott a lábam. Nem értem át. Zuhantam...
Életemet az ereszbe akadt kabátom mentette meg. Csak egy cérnaszálon múlott, hogy idővel ne találkozzak az alattam lévő aszfalttal. Nem túl szépen... Hálát adtam az égieknek, nem akartam még meghalni. Utolsó erőfeszítéseimet összekaparva feltornáztam magam, mert halottam, ahogy a kabátom tovább szakad a saját és a hátizsákom súlyától. Sosem gondoltam volna, hogy egy ereszcsatorna lehet olyan erős, hogy elbírjon egy embert. De, azért örültem neki, miszerint mégis így hozta a sors. Lihegve estem előre, szinte pofára, mikor felértem. Csak nyeltem és nyeltem az életet adó oxigént. Minél többet szerettem volna tüdőmbe juttatni.
Nem tudom tudom, mennyi időt fekhettem ott kiütve, de mire felébredtem, már besötétedett. Azon gondolkodtam, vajon induljak el most vagy reggel. Arra az álláspontra jutottam, éjjel sokkal könnyebben és sokkal nagyobb bajba keverhetem magam, mint nappal, mert ilyenkor több a bűnöző, az ittas személy. De az üldözőim biztos azt hiszik, törékeny nádszál vagyok, aki csak világosban merészkedik ki. Nagyot tévedtek. Sötétben a keresésem is nehezebb, mert nem vagyok olyan felismerhető. Ennek érdekében még át is öltöztem. Hosszú, fekete nadrágot, fekete sportcipőt, sötétkék inget és egy nagy, szürke, cipzáros pulóvert vettem fel. Lófarokba fogott hajamat kiengedtem, így jobban takarta arcomat.
Próbáltam összegezni, mi is történt velem az elmúlt napon. Először is, verekedtem. Miért is? Ja, igen. Mert Juwon szeretett volna meghúzni... Még most is felkavarodik a gyomrom, ahányszor csak eszembe jut az a féreg. Majd Han asszonytól kaptam pofont, nem is kicsit, a viselkedésem miatt. Kíváncsi vagyok, látszik-e a helye. Biztosan... Aztán volt egy elég érdekes kis beszélgetésem Baekhyunnal. De akkor még azt hittem, nála ez teljesen normális, mivel sose volt teljesen épelméjű, de tévedtem.
Megint összefutottam Juwonnal és kis pincsikutyájával, Sanghunnal. Szememet ellepte egy vérvörös köd. Legszívesebben akkor, ott helyben kitéptem volna a gerincüket... De jött az én megmentőm- vagyis eleinte a megmentőmnek gondoltam-, aki közölte velem, pakoljak, mert megszökünk. Mindent úgy tettem, ahogy mondott. De volt egy kis bökkenő: Dasom. Szerencsémre nem tartott vissza. Sok mindent megéltünk már együtt ahhoz, hogy tudjam, valamilyen szinten tiszteltük, kedveltük egymást. Igaz, ezt sosem mondtuk ki, de érezhető volt közöttünk egy kötelék.
- Dhasomh...- suttogtam nevét erőtlenül és csak magam elé meredtem. Aggódtam, nehogy meghalljon valaki. De ki hallhatna meg egy ház tetején?
GD-vel a tervünk majdnem szabotázs áldozata lett. Han asszonynak sikerült minket elkapnia. Mégis elengedett. Jiyong kérésére. Vagy parancsára? De miért? Erről valahogy meg is felejtkeztem. Annyira gyorsan történt az egész, miszerint fel sem fogtam, de Ji irányította azt a nőt. Hogyan??
Elmenekültünk. Sikerült megszöknünk. Futottunk egészen addig a sikátorig, ahol szerelmemre bíztam életem, ő pedig eldobta az egészet. Miért? Azt mondta, ott biztonságban leszünk. Megvédenek bennünket. Élhetjük életünket. Iskolába járhatok. Új személyazonosságot kapunk. Nem eshet bajunk... Ám, ő mégis másképp rendelkezett. Eldobott mindent. Vajon megzsarolták? Nem hiszem. Akkor nem vitt volna oda, nem állított volna mindenfélét, mert szeretett. Vagy mégsem? Lehet, hogy soha nem is szeretett. Csak megjátszotta magát. De mi haszna lett volna nyolc éven keresztül a hős szerelmest játszani? Nem tudom, mégis rám küldte azokat az emberi hústornyokat. Tudom, hogy Ő volt. Mert csak Ő tudta, hol vagyok.
Talpraesettségemnek, na meg persze élni akarásomnak köszönhetően megléptem a karmaik közül. De nem csak az életem legfontosabb személye akart átverni, hanem a legjobb barátom is. Baekhyun szinte ugyanazokkal a szavakkal akart csapdába húzni, mint az előző fiú. Viszont addigra már nem lehetett olyan könnyen átverni. Nem dőltem be a bugyuta kis játékaiknak. Valahogyan pedig sikerült eltüntetnem. De hogyan? Attól függetlenül, hogy nem bíztam meg benne, a szívem legmélyéről jövő érzések azt tanácsolták, kövessem az utasításait. Így nekiiramodtam nyugatnak. Meggyötörtségnemnek hála pedig majdnem saját hibámból lettem hulla. Most pedig itt ülök és azon agyalok, mi tévő legyek. Egy biztos: Menekülnöm kell, mert nem akarok meghalni! De merre? Ehhez hasonló kérdések tömkelege zsibongott a fejemben. Rengeteg, megválaszolatlan kérdés. Utálom a megválaszolatlan kérdéseket...
Nagy nehézségek árán és a kimerültség ellenére újra megindultam. Nem szerettem volna, ha elkapnak. Éjszaka kell mozognom, nem nappal- gondoltam magamban. Még mindig nyugat felé tartottam a házak tetején. Bármelyik mókus megirigyelhettett volna. Lassan kezdtek fogyni a házak a megmaradt enrgiakészletemmel együtt. Muszáj volt megállnom és kifújnom magam. Ha akkor, onnan, tovább folytatom a repkedést, nem élem meg a reggelt. Az első elém akadó tűzlétrán lemásztam. Az alatta lévő sikátorban fejembe húztam a kapucnit, hogy mégjobban takarjam külsőmet az idegenek elől. Késő este egy kihalt negyedben, kapucnisan, egyedül járkálni nem éppen feltűnő. Kivételesen nem hallgattam Baekhyun tanácsára. Azt mondta, ha lemásztam induljak dél irányába. Én viszont északot vásztottam.
Igen ám. Csak fél óra séta után az ember rájön arra magától is, hogy Szöul déli részén van, ezáltal csak dél felé mehet az autópályán. A fene egye meg Baekhyunt! Már megint muszáj rá hallgatnom! - dühöngtem. Nem hittem el, hogy újfent úgy kell történnie mindennek, ahogy azt ő kigondolta.
A fáradtság kezdett kifogni rajtam. Kettőt láttam, szédültem és erős migrén kerülgetett. Az épületek beton falaiba kapaszkodtam utolsó mentsvárként. Hangokat hallottam. De nem olyan hátborzongató hangokat, mint ilyenkor a horrorfilmekben. Mulatozás, üveg csörömpölés. Egyre hangosabb lett. Közeledett. Mikor már nekem mekzdtek kiabálni, lassan megfordultam. Négy srás, három lány. Talán engem akarnak megszerezni a negyedik fiúnak?
- Héj, cicababa! Nem akarsz eljönni egy körre?- kérdezte a legnagyobb, aki épp egy festett szőke ribancot csókolgatott.
Nem szóltam semmit. Csak álltam nekitámaszkodva a falnak és bámultam a messzeségbe. Még véletlenül se rájuk, inkább a fejük fölé. Kicsit olyan érzésem volt, mintha kiürültem volna. Nem fájt semmim, nem éreztem vagy érzékeltem semmit. Toll pihének éreztem magam, amelyet a lágy szellő csak felkap, majd elviszi. Aztán mikor már nincs ereje a szellőnek, leteszi valahol. Repültem, teljesen az égig. Felhőkön feküdtem és a csillagokkal játszottam, miközben angyalok muzsikáltak nekem.
- Mi van ribanc? Talán nem hallottad, hogy hozzád beszéltem?- förmedt rám ugyanaz a férfi, majd az irányomba köpött.
- Hagyd haver, biztos be van szívva. Ettől még egy guminő is jobb- szólalt meg az árva fiúcska, akinek nem akadt párja.
A szellő, ami a végtelenbe repítette gyenge mivoltomat megállt. Nem fújt többé. Zuhanni kezdtem, pedig kézzel-lábbal kapaszkodtam az álomképbe. Villámsebességgel értem földet. Becsapódtam. Óvatosan az egyedül lévő srácra emeltem a tekintetem. Lassan végighúztam nyelvemet ajkaimon. Megéheztem. Visszafoghatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy darabokra tépjem valamennyiüket, majd a vérükben fürödjek. Egyedül volt, gyenge volt. A ragadozók mindig a legkisebbet, leggyengébbet, a sebesültet nézik ki maguknak. Azokat a legkönnyebb megszerezni. Kevés vele a probléma és gyorsan megvan. Ezzel a populációt is segítik, mivel mindig a legerősebbek élik túl. Látásom még jobban elsötétedett és csak a körvonalakat tudtam kivenni, amik vörösen izzottak az alakok körül. Körmeim eszeveszettül fájta. Mintha szét akart volna repedni. Forró nedv csepegett ujjbegyeimből. Számhoz emeltem azokat és vér ízét véltem felfedezni rajtuk. Rémült arcokat láttam körvonalazódni és menekülő alakokat. Vérfagyasztóan gonosz mosolyra húztam ajkaimat.
- Ó, drágáim! Hová siettek? Még nincs vége az estének. Játszadozzunk kicsit!- csalogattam őket eltorzult hanggal. Teljesen kifordultam önmagamból. Még én sem ismertem volna magamra. De tetszett.
Támadásba lendültem. De előbb megpuhítottam a húst. Szupersebességre kapcsoltam és a menekülők elé kerültem. Az egyik lánynak és a fiúnak azonnal elmetszettem a torkát pengeéles karmaimmal. A másik lány hátába mélyesztettem őket, felemeltem és a falhoz vágtam elernyedt testét. Eközben az egyik fiú sajnos meglépett, de a társát és a ribancát elkaptam. Kitéptem a belüket. A végére a bandavezért hagytam. A két sikátort elválasztó kerítésen próbált átmászni. Lassan, nyugodtan odasétáltam. Megfogtam kabátjá hátulját és letántottam. A földön kötött ki. Úgy csúszott és könyörgött az életéért, mint egy féreg. Mondjuk az is volt. Jó erősen oldalba rúgtam, hogy hanyatt feküdjön. Mellkasára léptem, úgy szorítottam a betonba. Leguggoltam mellé, tallérjánál fogva rántottam közelebb magamhoz.
- Most...- suttogtam fülébe, miközben úgy reszketett, mint a nyárfalevél- Meghalsz...
Végignyaltam arcának vonalán. Kezeimet finoman a nyakára vezettem. Azt mondtam finoman? Igen. Az elején. Majd teljes erőmből szorítani kezdtem. Hallottam, ahogy a csigolyái szétporladtak ujjaim között az utolsó oxigén molekulát is kiszorítottam belőle. Elengedtem. Felálltam és megszemléletem művemet. Tetszett. Nagyon tetszett. De... Hol van a negyedik fiú? Elmenekült! Nem hagyhatunk szemtanúkat és bizonyítékokat!
Vérbosszúval indultam nyomába. Éreztem. Éreztem a félelm szagát. A legfinomabb illat, amit valaha éreztem a világon. Két sikátorral arrébb találtam rá egy szemetes konténer mögött. Ott ült térdét átkarolva, fejét lehajtva sírt.
- Mi a baj kedvesem? Mért sírsz? A csúnya néni bántott? Majd én megvigasztallak- mondtam neki a legnyájasabban, ahogy eltorzult hangom engedte.
Halálfélelm vette át rajta a hatalmat, emiatt még ízletesebb lett. Hátrálni kezdett egészen a falig, ahol utolértem. Végigsimítottam mellkasán és kezem megállapodott szíve fölött. Könyörgött, esdeklett, de én hajthatatlan voltam. Belemélyesztettem karmaimat testébe, kitéptem a szívét, a kezébe adtam azt, ami az övé és elsétáltam.
- A gyilkos magához tért!
- Mindjárt itt van a rendőrség!
- Életfogytiglant neki!
- Hogy tehette ezt? Olyan fiatal!
- Megszállta az ördög!
Ilyen és ezekhez hasonló mondatok érték el hallójáratomat. Mire észbe kaptam, már késő volt. A tömegben egy kis út nyílt, ahonnan rendőrök igyekeztek felém.
Talpra ugrottam és el akartam futni, de megbotlottam egy testben. Újra próbálkoztam. Elértem a falig, de nem tudtam hová menekülni. Csapdába estem. Megfordultam és szembenéztem az emberekkel. De a háttérben feltűnt valaki.
Vagy valami...
Nem tudom tudom, mennyi időt fekhettem ott kiütve, de mire felébredtem, már besötétedett. Azon gondolkodtam, vajon induljak el most vagy reggel. Arra az álláspontra jutottam, éjjel sokkal könnyebben és sokkal nagyobb bajba keverhetem magam, mint nappal, mert ilyenkor több a bűnöző, az ittas személy. De az üldözőim biztos azt hiszik, törékeny nádszál vagyok, aki csak világosban merészkedik ki. Nagyot tévedtek. Sötétben a keresésem is nehezebb, mert nem vagyok olyan felismerhető. Ennek érdekében még át is öltöztem. Hosszú, fekete nadrágot, fekete sportcipőt, sötétkék inget és egy nagy, szürke, cipzáros pulóvert vettem fel. Lófarokba fogott hajamat kiengedtem, így jobban takarta arcomat.
Próbáltam összegezni, mi is történt velem az elmúlt napon. Először is, verekedtem. Miért is? Ja, igen. Mert Juwon szeretett volna meghúzni... Még most is felkavarodik a gyomrom, ahányszor csak eszembe jut az a féreg. Majd Han asszonytól kaptam pofont, nem is kicsit, a viselkedésem miatt. Kíváncsi vagyok, látszik-e a helye. Biztosan... Aztán volt egy elég érdekes kis beszélgetésem Baekhyunnal. De akkor még azt hittem, nála ez teljesen normális, mivel sose volt teljesen épelméjű, de tévedtem.
Megint összefutottam Juwonnal és kis pincsikutyájával, Sanghunnal. Szememet ellepte egy vérvörös köd. Legszívesebben akkor, ott helyben kitéptem volna a gerincüket... De jött az én megmentőm- vagyis eleinte a megmentőmnek gondoltam-, aki közölte velem, pakoljak, mert megszökünk. Mindent úgy tettem, ahogy mondott. De volt egy kis bökkenő: Dasom. Szerencsémre nem tartott vissza. Sok mindent megéltünk már együtt ahhoz, hogy tudjam, valamilyen szinten tiszteltük, kedveltük egymást. Igaz, ezt sosem mondtuk ki, de érezhető volt közöttünk egy kötelék.
- Dhasomh...- suttogtam nevét erőtlenül és csak magam elé meredtem. Aggódtam, nehogy meghalljon valaki. De ki hallhatna meg egy ház tetején?
GD-vel a tervünk majdnem szabotázs áldozata lett. Han asszonynak sikerült minket elkapnia. Mégis elengedett. Jiyong kérésére. Vagy parancsára? De miért? Erről valahogy meg is felejtkeztem. Annyira gyorsan történt az egész, miszerint fel sem fogtam, de Ji irányította azt a nőt. Hogyan??
Elmenekültünk. Sikerült megszöknünk. Futottunk egészen addig a sikátorig, ahol szerelmemre bíztam életem, ő pedig eldobta az egészet. Miért? Azt mondta, ott biztonságban leszünk. Megvédenek bennünket. Élhetjük életünket. Iskolába járhatok. Új személyazonosságot kapunk. Nem eshet bajunk... Ám, ő mégis másképp rendelkezett. Eldobott mindent. Vajon megzsarolták? Nem hiszem. Akkor nem vitt volna oda, nem állított volna mindenfélét, mert szeretett. Vagy mégsem? Lehet, hogy soha nem is szeretett. Csak megjátszotta magát. De mi haszna lett volna nyolc éven keresztül a hős szerelmest játszani? Nem tudom, mégis rám küldte azokat az emberi hústornyokat. Tudom, hogy Ő volt. Mert csak Ő tudta, hol vagyok.
Talpraesettségemnek, na meg persze élni akarásomnak köszönhetően megléptem a karmaik közül. De nem csak az életem legfontosabb személye akart átverni, hanem a legjobb barátom is. Baekhyun szinte ugyanazokkal a szavakkal akart csapdába húzni, mint az előző fiú. Viszont addigra már nem lehetett olyan könnyen átverni. Nem dőltem be a bugyuta kis játékaiknak. Valahogyan pedig sikerült eltüntetnem. De hogyan? Attól függetlenül, hogy nem bíztam meg benne, a szívem legmélyéről jövő érzések azt tanácsolták, kövessem az utasításait. Így nekiiramodtam nyugatnak. Meggyötörtségnemnek hála pedig majdnem saját hibámból lettem hulla. Most pedig itt ülök és azon agyalok, mi tévő legyek. Egy biztos: Menekülnöm kell, mert nem akarok meghalni! De merre? Ehhez hasonló kérdések tömkelege zsibongott a fejemben. Rengeteg, megválaszolatlan kérdés. Utálom a megválaszolatlan kérdéseket...
Nagy nehézségek árán és a kimerültség ellenére újra megindultam. Nem szerettem volna, ha elkapnak. Éjszaka kell mozognom, nem nappal- gondoltam magamban. Még mindig nyugat felé tartottam a házak tetején. Bármelyik mókus megirigyelhettett volna. Lassan kezdtek fogyni a házak a megmaradt enrgiakészletemmel együtt. Muszáj volt megállnom és kifújnom magam. Ha akkor, onnan, tovább folytatom a repkedést, nem élem meg a reggelt. Az első elém akadó tűzlétrán lemásztam. Az alatta lévő sikátorban fejembe húztam a kapucnit, hogy mégjobban takarjam külsőmet az idegenek elől. Késő este egy kihalt negyedben, kapucnisan, egyedül járkálni nem éppen feltűnő. Kivételesen nem hallgattam Baekhyun tanácsára. Azt mondta, ha lemásztam induljak dél irányába. Én viszont északot vásztottam.
Igen ám. Csak fél óra séta után az ember rájön arra magától is, hogy Szöul déli részén van, ezáltal csak dél felé mehet az autópályán. A fene egye meg Baekhyunt! Már megint muszáj rá hallgatnom! - dühöngtem. Nem hittem el, hogy újfent úgy kell történnie mindennek, ahogy azt ő kigondolta.
A fáradtság kezdett kifogni rajtam. Kettőt láttam, szédültem és erős migrén kerülgetett. Az épületek beton falaiba kapaszkodtam utolsó mentsvárként. Hangokat hallottam. De nem olyan hátborzongató hangokat, mint ilyenkor a horrorfilmekben. Mulatozás, üveg csörömpölés. Egyre hangosabb lett. Közeledett. Mikor már nekem mekzdtek kiabálni, lassan megfordultam. Négy srás, három lány. Talán engem akarnak megszerezni a negyedik fiúnak?
- Héj, cicababa! Nem akarsz eljönni egy körre?- kérdezte a legnagyobb, aki épp egy festett szőke ribancot csókolgatott.
Nem szóltam semmit. Csak álltam nekitámaszkodva a falnak és bámultam a messzeségbe. Még véletlenül se rájuk, inkább a fejük fölé. Kicsit olyan érzésem volt, mintha kiürültem volna. Nem fájt semmim, nem éreztem vagy érzékeltem semmit. Toll pihének éreztem magam, amelyet a lágy szellő csak felkap, majd elviszi. Aztán mikor már nincs ereje a szellőnek, leteszi valahol. Repültem, teljesen az égig. Felhőkön feküdtem és a csillagokkal játszottam, miközben angyalok muzsikáltak nekem.
- Mi van ribanc? Talán nem hallottad, hogy hozzád beszéltem?- förmedt rám ugyanaz a férfi, majd az irányomba köpött.
- Hagyd haver, biztos be van szívva. Ettől még egy guminő is jobb- szólalt meg az árva fiúcska, akinek nem akadt párja.
A szellő, ami a végtelenbe repítette gyenge mivoltomat megállt. Nem fújt többé. Zuhanni kezdtem, pedig kézzel-lábbal kapaszkodtam az álomképbe. Villámsebességgel értem földet. Becsapódtam. Óvatosan az egyedül lévő srácra emeltem a tekintetem. Lassan végighúztam nyelvemet ajkaimon. Megéheztem. Visszafoghatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy darabokra tépjem valamennyiüket, majd a vérükben fürödjek. Egyedül volt, gyenge volt. A ragadozók mindig a legkisebbet, leggyengébbet, a sebesültet nézik ki maguknak. Azokat a legkönnyebb megszerezni. Kevés vele a probléma és gyorsan megvan. Ezzel a populációt is segítik, mivel mindig a legerősebbek élik túl. Látásom még jobban elsötétedett és csak a körvonalakat tudtam kivenni, amik vörösen izzottak az alakok körül. Körmeim eszeveszettül fájta. Mintha szét akart volna repedni. Forró nedv csepegett ujjbegyeimből. Számhoz emeltem azokat és vér ízét véltem felfedezni rajtuk. Rémült arcokat láttam körvonalazódni és menekülő alakokat. Vérfagyasztóan gonosz mosolyra húztam ajkaimat.
- Ó, drágáim! Hová siettek? Még nincs vége az estének. Játszadozzunk kicsit!- csalogattam őket eltorzult hanggal. Teljesen kifordultam önmagamból. Még én sem ismertem volna magamra. De tetszett.
Támadásba lendültem. De előbb megpuhítottam a húst. Szupersebességre kapcsoltam és a menekülők elé kerültem. Az egyik lánynak és a fiúnak azonnal elmetszettem a torkát pengeéles karmaimmal. A másik lány hátába mélyesztettem őket, felemeltem és a falhoz vágtam elernyedt testét. Eközben az egyik fiú sajnos meglépett, de a társát és a ribancát elkaptam. Kitéptem a belüket. A végére a bandavezért hagytam. A két sikátort elválasztó kerítésen próbált átmászni. Lassan, nyugodtan odasétáltam. Megfogtam kabátjá hátulját és letántottam. A földön kötött ki. Úgy csúszott és könyörgött az életéért, mint egy féreg. Mondjuk az is volt. Jó erősen oldalba rúgtam, hogy hanyatt feküdjön. Mellkasára léptem, úgy szorítottam a betonba. Leguggoltam mellé, tallérjánál fogva rántottam közelebb magamhoz.
- Most...- suttogtam fülébe, miközben úgy reszketett, mint a nyárfalevél- Meghalsz...
Végignyaltam arcának vonalán. Kezeimet finoman a nyakára vezettem. Azt mondtam finoman? Igen. Az elején. Majd teljes erőmből szorítani kezdtem. Hallottam, ahogy a csigolyái szétporladtak ujjaim között az utolsó oxigén molekulát is kiszorítottam belőle. Elengedtem. Felálltam és megszemléletem művemet. Tetszett. Nagyon tetszett. De... Hol van a negyedik fiú? Elmenekült! Nem hagyhatunk szemtanúkat és bizonyítékokat!
Vérbosszúval indultam nyomába. Éreztem. Éreztem a félelm szagát. A legfinomabb illat, amit valaha éreztem a világon. Két sikátorral arrébb találtam rá egy szemetes konténer mögött. Ott ült térdét átkarolva, fejét lehajtva sírt.
- Mi a baj kedvesem? Mért sírsz? A csúnya néni bántott? Majd én megvigasztallak- mondtam neki a legnyájasabban, ahogy eltorzult hangom engedte.
Halálfélelm vette át rajta a hatalmat, emiatt még ízletesebb lett. Hátrálni kezdett egészen a falig, ahol utolértem. Végigsimítottam mellkasán és kezem megállapodott szíve fölött. Könyörgött, esdeklett, de én hajthatatlan voltam. Belemélyesztettem karmaimat testébe, kitéptem a szívét, a kezébe adtam azt, ami az övé és elsétáltam.
***
Éles fényre, sikoltozásra és szirénák hangjára ébredtem. A fejem és a fülem is zúgott, csontjaim ropogtam, mindenem sajgott a fájdalomtól. Kinyitottam a szemem, homályosan láttam. Lassan, nagy erőfeszítések árán feltornáztam magam négykézlábra. A hideg futkosott a hátamon, mikor megláttam, hogy csurom vér vagyok. Körülöttem hullák hevertek és egy hatalmas tömeg közepén voltunk. Valaki felkiáltott.- A gyilkos magához tért!
- Mindjárt itt van a rendőrség!
- Életfogytiglant neki!
- Hogy tehette ezt? Olyan fiatal!
- Megszállta az ördög!
Ilyen és ezekhez hasonló mondatok érték el hallójáratomat. Mire észbe kaptam, már késő volt. A tömegben egy kis út nyílt, ahonnan rendőrök igyekeztek felém.
Talpra ugrottam és el akartam futni, de megbotlottam egy testben. Újra próbálkoztam. Elértem a falig, de nem tudtam hová menekülni. Csapdába estem. Megfordultam és szembenéztem az emberekkel. De a háttérben feltűnt valaki.
Vagy valami...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése