"Miért szereti? Ki tudja megmondani? Ő semmi esetre sem. Szereti és ez minden. Már megpróbálta nem szeretni, és akkor elemi erővel törtek fel lelkéből a gyerekkori emlékek, a száján érezte az első csók ízét, izmaiban az első ölelés izgalmát, s maga előtt látta ... zavart, kipirult arcát, amikor tízéves korában megesküdött, hogy a felesége lesz." -Berkesi András-
- Gyere te kis semmirekellő! Megtanítalak, hogyan kell viselkedni- vetette oda nekem az asszony és elindult.
Ezen a helyen fordítva működnek a dolgok. Itt nem igaz az, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Itt mindig én esek bele és süllyedek egyre mélyebbre...
Megannyi érzés kavarodott fel bennem, azalatt a rövidke út alatt, ameddig Han asszonnyal visszaértünk az intézetbe. Nem tudnám pontosan megfogalmazni a bensőmben kavargó vihar hideg és melegfrontjait. Volt düh, kétségbeesés, fájdalom, meglepettség és félelem. Isten tudja, mikor féltem utoljára. Féltem attól, hogyan fog reagálni Jiyong, mikor észreveszi, hogy nem várom, mivel mindig bevárjuk egymást a suli előtt, attól függetlenül, hogyan végzünk. Féltem attól, hogy most nagyon kihúztam a gyufát. Nem is a büntetés aggasztott, hanem a következmény. Nem egyszer fenyegettek meg azzal, hogy átszállítanak másik intézetbe, fiatalkorúak börtönébe záratnak, és ezáltal kitudja, hogy látom-e még valaha az én Sárkányomat, Hisz' nekünk abból a kevéske kis zsebpénzből, amit kaptunk, nem futotta telefonra, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot.
- Mit bambulsz? Igyekezz már és zárd be magad mögött a kaput!- rivallt rám az a banya. Csak egyszer kerülne a kezeim közé... Viszont ezzel két baj van. Ha most fojtom meg, biztosan a kiskorúak sittjén végzem, ha felnőtt koromban, akkor a felnőtt részlegen. Nos, igen. Bármily' szívesen is szabadítanám meg a világunkat ettől a nőszemélytől- akit szégyen nőszemélynek hívni-, nem tehetem. Mert akkor csak magamnak ártanék. Így viszont ő árt másoknak. Tennem kéne valamit? Meglehet, de nem fogok. Kegyetlen vagyok? Abban biztos lehetsz. Csak sajnos nem annyira, amennyire szeretném.
Némán, magamba burkolózva követtem a nőt. Semmit nem lehetett hallani, csak cipősarkának kopogását. Ilyenkor mindig a csönd veszi hatalmába a monumentális épületet. Mint egy kísértetkastély... Végszóra pedig meg is érkezett a kastély kísértete, Byun Baekhyun személyében.
- Mimi? Te meg mit keresel itt?- jött velünk szembe a folyosón, eltátott ajkakkal. Odaért mellém és most már a mi irányunkban folytatta útvonalát jobbomon.
Fejemet óvatosan megráztam, hogy ne most, mivel senki nem tudott arról, hogy látom a szellemeket. Nem hittek volna nekem. Hogy őszinte legyek, még én sem hittem magamnak. Szellemek nem léteznek! Az ember meghal, puff, kész, vége, the end... Ennyi. Nincs tovább. Én meg itt társalgok egy halott ember lelkével. Mi jöhet még? Zombik? Vérfakasok és vámpírok? Pff... Hülyeség. Komolyan gondolom, hogy megőrültem. Úgy kellett felnőnöm, hogy őrült vagyok. Nem hiszem el, hogy csak én lehetek ennyire szerencsétlen.
Megálltunk az igazgatói iroda ajtaja előtt. Én de utáltam mindig is ezt az ajtót. Túl jól ismertem. Átléptük a küszöböt és Han asszony azonnal helyet is foglalt. Én is megpróbálkoztam azzal, hogy elhelyezkedek a két szék egyikén. Kár volt.
- Ne merészeld megtenni te senkiházi kutya!- köpte felém olyan idegesen a szavakat, hogy homlokán kidagadtak az erek.- Mondd csak, mit képzelsz te magadról? Lány létedre verekedsz? Méghozzá majdnem eltöröd egy fiú orrát? Juwonét? Na majd megtanítom én neked, hogyan kell egy lánynak viselkedni.
Az utolsó mondatot csak suttogta, miközben lassan feltápászkodott a fotel bőrüléséből és lassú, kimért léptekkel közeledett felém.
- Bár, felesleges, mivel nem vagy más, csak egy... Kutya!- ordította el magát, ezzel csattant is az első pofon arcom bal oldalán. Olyan erőteljes volt, hogy azt hittem elesek. Sikerült megkapaszkodnom az egyik ülőalkalmatosság háttámlájában, de nem elég ügyesen. A hasammal fogtam fel esésem. Fájdalom hasított arra a pontra, ahol a kéz és ahol a támla találkozott a testemmel. Ha fáj, okozz fájdalmat... Jutott eszembe ez a frappáns kis gondolat. Körmeimet egyenesen tenyereimbe mélyesztettem és bevált. Természetesen nem szűnt meg teljesen az érzés, de csillapodott. Arra eszméltem fel, hogy erős, húzó erő veszi hatalmába hajszálaimat.
- Most elég volt ennyi. De jegyezd meg, Hye Micha. Tönkre fogom tenni az itt töltött éveidet...- suttogta fülemhez hajolva, majd kezében tartott tincseimmel meglökve fejemet, eleresztett.- Vacsoránál megkapod a "jutalmad"- mosolygott gonoszan.- Addig kitalálok valami hozzád illő feladatot. Most pedig, tűnj el a szemem elől.
Nem kellett kétszer mondania. Nem vagyok az a félős típus, de nem kockáztatok semmit. Főleg nem G-Dragont.
***
Még korán volt. Fél tízet ütött az óra. A szobában az ágyon fetrengtem és vártam, hogy minden megoldódjon. Nem is tudom, hogy juthatott ilyen az eszembe, hogy magától helyrejön minden. Ezért tennem kell! A nagy tervezgetésembe persze bele kellett trollkodnia valakinek. Ki más lehetett volna ilyen korán- mikor mindenki más az iskolapadban ül-, mint egy szellem, azaz Byun Baekhyun.
- Szóval miért is vagy itt? Mit csináltál már megint Mimi?- kérdezte egyenesen a közepébe vágva, miközben feltornáztam magam ülő helyzetbe.
- Behúztam egyet Juwonnak- válaszoltam egyszerűen.
- Mi? Ezt egyszerűen nem hiszem el!- akadt ki teljesen, szerintem érthetetlen módon. Hisz' neki ehhez semmi köze.
- Figyelj! Sok mindent tettél már azóta, mióta felfedtem magam előtted, de ekkora marhaságot még nem. Komolyan, nem gondoltál bele a következményekbe?! Az a fiú Han asszonyság kedvence a kis talpnyalójával együtt. Sanghun, azt hiszem. De miért is húztál be neki?
Folytatta tovább monológját, miközben összevissza hadonászott kezeivel és jót derültem rajta, mikor karja akadálymentesen áthatolt a szekrényemen, mivel amellett állt.
- Konkrétan közölte velem, hogy egy nagy kurva vagyok, mivel reggel Taeyang kísért be a teremhez, nem GD. Aztán mondta, hogy lehet kölcsönkér majd tőle és Hyeyoon bárjában meghúz...- adtam meg a választ egy kicsit szégyenkezve, mert azért csak rossz volt ilyeneket hallani. Egy eltátott szájú fiúval találtam szembe magam.
- Én esküszöm, hogy megölöm azt a gyereket. Megölöm!
Kezdett el dühöngeni Baek. Még soha, ismétlem, SOHA nem láttam dühösnek. Megijesztett hirtelen kitörése. Ha tudta volna- vagyis ha a "teste" engedi neki, akkor a szekrényem már nem állt volna teljes épségben. Gyorsan kellett reagálnom, mivel sejtettem, hogy el akart tűnni. Hát, most nem jött össze neki.
- Hogyan tervezted megölni? Ha szabad tudnom- nem értettem nagyon a szellemekhez, de azért azzal tisztában voltam, hogy test nélkül nehéz megölni valakit.
- Megszállom és levetem magam, jobban mondva őt, a tetőről. Vagy bármit, csak fizessen meg azért, amiért így viselkedett veled. Ilyet nem tehet! Érted? Túl messzire ment- tépte haját. Vagy... Nem tudom.
Azért egy picit kíváncsi vagyok, milyen lehet szellemnek lenni. Érzékelik, saját- áthatolható- testüket? Esetleg azokat a tárgyakat, amikbe "beleütköznek"?
- Ne! Baekhyun, kérlek, ne csinálj hülyeséget! Főleg ne miattam! Így újra át kellene élned, milyen meghalni. Meg amúgy is. Jiyongék biztos elintézik. Már régóta érett ez a fajta gyümölcs, amit Juwon termesztett. Ne is törődj vele!- fogtam könyörgőre, mivel tudtam, hogy a fiú úgysem fog hallgatni rám. Mindig is önfejű volt.
Láttam rajta, hogy valamin nagyon elgondolkozott. Talán a szavaimat ízlelgette és mérlegelte a dolgot, megéri-e neki rám hallgatnia vagy sem.
- Legalább kitolhatok vele néha?- kérdezte, még mindig feszülten. Először meghőköltem, majd nem tudtam visszafojtani mosolyomat, de még nevetésemet se. Annyira aranyosnak találtam, ahogy a maga tehetetlen módján próbált megvédeni. Ezek szerint pedig nem is olyan tehetetlen, főleg, hogy képes megszállni másokat. Ezt nekem eddig miért nem mondta?
Mikor sikerült abbahagynom a nevetést, válaszoltam neki.
- Persze- láthatólag kicsit kieresztette a gőzt, de csak egy pillanatra, mert azonnal vissza is pumpálta.
- De ha csak egy ujjal is hozzád ér úgy, ahogy nem kellene, tényleg megölöm.
Annyira utálom. De valóban! Miért csinálja ezt velem folyamatosan? Csak úgy megjelenik, aztán felszívódik! Olyan idegesítő.
Délután fél egyet mutatott a falon csüngő óra mutatója, amikor betrappolt a szobaajtón három lakótársnőm. Nem nagyon foglalkoztunk egymással. Soha nem beszélgettünk, nem kommunikáltunk semmilyen módon, csak ha nagyon muszáj volt. Így oldottuk meg azt, hogy miénk az egyik legrendesebb szoba. A legrendesebbet pedig itt úgy kell érteni, hogy nincs se lopás, se balhé. Egy ideje már nem volt... Úgy éltünk egymás mellett, mint négy idegen. Vagy, mintha nem is együtt laknánk abban a picike kis szobában. Néha Dasommal beszélgettünk titokban a mosdóban, de Seo és Hyerin szinte alig tartózkodtak a helységben. Igazság szerint én is ritkán tengettem itt az időmet, mivel mindig Jiyonggal és a srácokkal lógtam, ameddig csak lehetett.
Tényleg! Hogyan felejtkezhettem el Jiyongról? Azonnal meg kell keresnem! Kivágtattam az ajtón, majdnem elsodorva két alakot, ám így is sikeresen nekiütköztem az egyiknek. Kikerekedett szemekkel figyeltem azt a fiút, akivel közelebbi ismeretségbe kerültem. Félelemmel, mégis bátorsággal és magabiztossággal néztem a társára.
- Nem tudsz vigyázni? Legközelebb lelöklek a lépcsőn, ha még egyszer belém jössz. Kurva. De, lehet hogy én szívesebben mennék beléd...
Hajolt hozzám Sanghun. Kicserepesedett ajkait a hajtövemhez dörzsölte a halántékomnál. Undorító volt. Éreztem erős, férfias parfümje illatát, amit szerintem magára boríthatott, mivel túl intenzívnek hatott. Már arra készültem, hogy ellököm magamtól, mikor valaki a vállánál fogva visszarántotta.
- Ő az enyém Sanghun! Ezt jegyezd meg! Te is!- fordult felém hirtelen éhes szemekkel.- De ha szeretnéd ketten is dolgozhatunk rajta, lehet úgy olcsóbb is lenne- mosolygott kajánul társára Juwon.
- Nem vagyok én senkié- léptem előrébb, ők pedig meglepetésemre, de hátráltak.- Főleg nem a tiétek!
Sziszegtem fogaim között. Éreztem, ahogy a feszültség egyre jobban átvette felettem a hatalmát. Összeszorított öklömben a körmeim ismét sebesre vájták tenyereimet. A látómezőm körvonala szép lassan feketedni kezdett. Láttam, hogy a két, riadt tekintettel rám meredő fiú, egyre jobban hátrált, míg én vészjóslóan közeledtem feléjük. Majdnem elérték a lépcsőt, mikor egyikőjük megszólalt, és felé kaptam a fejem.
- Hé, Micha! Tudod, hogy nem gondoltuk komolyan. Csak hülyültünk, nem kell egyből felkapni a vizet- próbálta menteni a menthetőt Sanghun. Mit mondjak, kevés sikerrel.
- Így igaz, csak meg akartunk viccelni. Ne kapd fel a vizet!- nevetett fel erőltetetten Juwon. Én is nevettem, persze csak szarkasztikusan. Hangom rekedtesen hangzott és sokkal mélyebben, az eredeti hangszínemnél.
- Ne kapjam fel a vizet? Rossz vicc volt fiúk. Nagyon rossz vicc...
Már épp támadásba lendültem volna ellenük, mikor eltakarta előlem őket egy szőke hajkorona és egy széles hát. Vagyis törékeny kis testemhez képest, az övé szélesnek hatott. Jobb kezével hátranyúlt, megragadta csuklómat és egyenesen a lapockái közé rántotta legyökerezett mivoltom.
- Tűnjetek el- ennyit mondott. Inkább suttogott. Hangjában kivehető volt a feszültség és a visszafojtott düh. Sanghun és Juwon úgy iszkoltak lefelé a lépcsőn, mint két kisegér. Majdnem lelökték egymást. Szívem szerint kinevettem volna őket, amiért a félelem által szerencsétlenkedtek és átestek árkon-bokron, de idegállapotom ezt nem engedte meg. Megmentőm villámgyorsan szembefordult velem és a lehető legszorosabban magához ölelt.
- Mimih...- nyögte nevem nyakhajlatomba, oda, ahová mindig befúrta arcát, akárhányszor közel szerette volna érezni magát hozzám.- Hallottam mit csináltál. Büszke vagyok rád, de azért nem kellett volna úgy helybenhagynod- közölte velem tárgyilagosan, de azért a végét elkuncogta.- Főleg, hogy még javítottál is a külsején- vigyorogva csíptem hátába, mivel még most is szorosan tartott.- Naa! Ez fájt!- mondta, miközben elengedett és fájó pontja felé kapott, de sajnos nem érte el. Egyszerűen csak a közelségével képes volt megnyugtatni.
- Gyenge vagy- szúrtam oda neki, miközben egy csókot próbáltam lopni tőle. Nem is kellett lopnom, mert adta ő magától is.- Szeretlek Jiyong.
- Én is szeretlek Mimi. Most pedig- itt újra suttogóra vette a hangját és a fülembe mormogott.- Pakold össze a legszükségesebb holmijaidat egy táskába. Lelépünk. Nem maradhatunk itt tovább. Nem biztonságos itt neked. Ismerek egy jó helyet Mimi. Elvégezheted az iskolát álnéven, ha akarod, de soha nem kell majd dolgoznod. Ott vigyázni fognak rád. Én vigyázni fogok rád! Kérlek gyere velem!- hangjában érezhető volt a fájdalom, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy vele tartsak. Homlokát homlokomnak döntötte, úgy fürkészte éj fekete íriszeimet. De annyi kétely merült fel bennem. A bizonytalanság kezdte átvenni felettem a hatalmat, mégis ott bujkált a menni akarás is. Testemben melegség áradt szét, valamiért boldogságot és megnyugvást éreztem.
- Veled megyek- leheltem ajkaira. Puha párnáit finoman hozzáérintette enyéimhez, de nem csókolt meg, csak egy puszit kaptam tőle.
- Fél négykor várlak az étkező előtt.
Csak bólintottam. Magához húzott olyan szorosan, mint ezelőtt, majd elengedett és elment. Egyenesen a szobánk felé vettem az irányt. Az ajtón belépve azt láttam, hogy mindenki csinál valamit, de csak Dasom pillantott fel a füzetéből. Csodálkoztam azon, hogy mind ott voltak, mert ilyenkorra már szét szoktunk szóródni az intézet különböző szegleteiben. Fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék el pakolni anélkül, hogy észrevennék. Nem tellett sok időbe rájönnöm, hogy ez egy lehetetlen feladat. De még azt sem tudtam, hogy mibe pakoljak. Világ életemet ennek az intézetnek a falai között töltöttem, nem volt bőröndömön. Csak egy kis sporttáskám és az iskolai hátizsákom. Úgy döntöttem, hogy rendrakást imitálok. Kiszedtem a szekrényemből az összes létező ruhámat, amit bevallok, nem volt sok, majd elkezdtem őket szelektálni. Mire lehet majd szükségem az új helyen. Csak a legfontosabbakat vihettem magammal, így azok kerültek a szekrényben a legfelső polcra. Majd az iskolatáskámból szedtem ki mindent és azoknál is azt tettettem, mintha csak pakolgatnék. Még a következő napi holmikat is kikészítettem. Mikor ezzel végeztem, elnyúltam az ágyon és vártam. Vártam, hogy a lányok kimenjenek a szobából és elkezdhessek bepakolni, mivel már csak egy fél órám maradt. Nem szándékoztam sok mindent vinni, nem is lett volna mit. Ruha, zsebpénz, egy-két női dolog, pár kinyomtatott közös kép a fiúkkal, amit persze az ő telefonjukkal készítettünk, toll és papír, mert az mindig van nálam, meg persze a macim. Az elmaradhatatlan kelléke az életemnek. Egy negyed óra múlva mozgásra lettem figyelmes. Seo és Hyerin néhány füzetet a csípőjüknek támasztva vonultak ki a szobából. Dasom nem mozdult. Mit csináljak? Már alig maradt időm! Dasom, légyszi menj ki! Csak egy picit!
Mintha csak meghallotta volna segélykiáltásomat, kiment. Őrülteket megszégyenítő sebességgel pattantam fel és rohantam a sporttáskához. Kicipzároztam és feltéptem a ruhásszekrény ajtaját. Kiszedtem belőle mindent, amit előre elkészítettem és belehánytam. Mivel ez is hátizsákszerű volt, úgy döntöttem, a másikra nem is lesz szükségem, hisz ebbe minden belefért. Eltettem még a pénzt, a piperecuccokat és a plüssöm, felvettem egy tavaszikabátot, vállamra dobtam a táskát és ledermedtem. A kilincs lenyomódott és kinyílt. Ugyanolyan elkerekedett szempár nézett vissza rám, mint ahogy én is festhettem. Dasom elmosolyodott és becsukta maga mögött a nyílászárót.
- Szóval lelépsz. Remélem azért nem csinálsz túl nagy hülyeséget GDvel, mert akkor megint menthetlek ki a szarból- közölte velem nézőpontját. Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért nem akart beárulni vagy visszatartani. Sőt, még jókívánsággal is ellátott.
- Köszönöm Dasom.
- Ne köszönj semmit. Csak menj!- olyan könnyeden vette az egészet. Mintha tervezne valamit... De vajon mit? Á, biztos csak megint túlagyalom. Kezem megmarkolta a kilincset és már épp készültem volna lenyomni, de megállítottak.
- Sok szerencsét... Szerencsétlen...- Dasom nem nézett rám. Háttal állva mondta nekem. Megdobbant a szívem. Nyolc éve nem szólítottak ezen a nevemen. Könnyek szöktek a szemembe. Éreztem, ahogy egy végigcsordogál az arcomon. Nem töröltem le, hagytam, hagy szántsa a barázdákat.
Nem köszöntem meg, mert azt mondta, ne köszönjek semmit. Lenyomtam a kilincset, kiléptem rajta és vissza se nézve bezártam. A folyosón megtöröltem arcom, hogy Ji ne aggódjon miattam. Szaporán, hátra-hátra pillantgatva haladtam a lépcsőn, nehogy meglásson valaki. Bár, ez nem volt valószínű, mivel ilyenkor nem sok gyerek járkált az épületben. Az étkezőajtó előtt nem volt senki. Toporogva várakoztam, amikor valaki hirtelen befogta a szám. Jiyong volt az.
- Sss, ne hangoskodj! Gyere!- súgta és megfogta a kezem.
Maga után húzott a bejárathoz, majd azon ki és a járdán haladva megcéloztuk a kaput. Az izgalom minden porcikámat átjárta. A szabadság érzete megrészegített, de bennem bujkált a lebukástól, vagy a visszatoloncolástól való félelem is. Mivel benne volt a pakliban, hogy lebukunk és akkor szétválasztanak minket egymástól. Jiyongot bezárták volna egy börtönbe, engem pedig egy javítóintézetbe.
Odaértünk a kapuhoz. G-Dragon lenyomta a kilincset... De nem nyílt ki. Lefagyott mindkettőnk arcáról a mosoly. Értetlenül néztünk hol egymásra, hol a bejáratra, aminek nekünk most a kijáratot kellene szolgáltatnia. Ilyenkor nyitva kellene lennie, hisz' a szilencium csak négy órakor kezdődik. Ji még néhányszor megrángatta, hogy biztos legyen a dolgában, de sajnos biztos volt.
- Mi a szar? Ez miért nincs nyitva?- kérdezte tőlem, mintha én tudnám a választ.
- Mert nem vagyok hülye- hallottunk meg egy hátborzongatóan ismerős hangot a hátunk mögül. Sebtiben fordultunk meg mindketten, még mindig egymás kezét fogva. Ezt nem hiszem el! Tudtam! Egy rémálmom vált valóra! Elkaptak minket...
- Han asszony. Maga most szépen megfordul és visszamegy az irodájába, de előtte ideadja nekem azt a kulcsot, majd mindent rendjén elfelejt!- mondta a mellettem álló fiú, egyenesen a nő szemeibe nézve.
- Igen, gazdám- mondta a megszólított és pontosan azt csinálta, amit a szerelmem mondott neki. Mi a szar? Mi az, hogy "igen, gazdám"? He? Én már semmit nem értek...
-Mimi! Gyere már! Kifutunk az időből- ragadta meg karomat a fiú és szaladva maga után vonszolt. A hirtelen helyváltoztatástól majdnem hanyatt estem, amin a gyors tempó sem segített. Már nagyon fájt a karom, de nem engedte el, mert félt, hogy akkor lemaradok, pedig jobb futó voltam, mint ő. Gyors voltam, mint a szél. Csak kellett egy kis idő, míg megszoktam.
- Jiyong, mi volt ez az egész?- kérdeztem tőle, mikor sikerült felvennem vele az iramot.
- Semmi, csak bízz bennem.
Erre nem feleltem, csak hűségesen követtem. Pont az ellenkező irányba vezetett, mint amerre a suli vagy Hyeyoon bárja volt. Még sosem jártam ebben a kerületben. Teljesen ismeretlen volt. Szöul déli része. Elég lepukkant, nem néztem volna ki belőle, hogy biztonságos.
Már legalább egy fél órája rohanhattunk, össze-vissza kanyarogva- sőt, valamelyik utcában kétszer is elmentünk és volt egy olyan érzésem, hogy szándékosan...- mikor lassítani kezdtünk. Már nagyon kifulladtunk mindketten. A fiú berángatott egy sikátorba a kukák mögé, majd elengedett és megtámaszkodott a térdein, hogy kifújhassa magát. Én a hátamat a falnak döntöttem és kicsi meg is rogytam, mert hiába voltam edzett, ez nekem is kimerítő volt. Legalább öt perce pihenhettünk, mikor GD feláll, és a kezeimet megfogva hozzám bújt. Felemelte összekulcsolt ujjainkat, nézegette őket, majd leheletnyi puszit adott mindkét kézfejemre.
- Most el kell mennem egy kid időre. Ne aggódj, pár perc és visszajövök, csak el kell intéznem valamit- közölte.
- Mi? Miért? Jiyong, kérlek ne hagyj itt- nyüszítettem, akár egy kiskutya.
- Ne félj! Sietek vissza hozzád. Nem lesz bajom, ahogy neked sem, csak ne mozdulj el innen. Rendben?- kérdezte.
- Rendben- mondtam ki kicsit sértődötten, amiért nekem ott kellett maradnom.
- Bízz bennem!
- Bízom benned...
- Szóval miért is vagy itt? Mit csináltál már megint Mimi?- kérdezte egyenesen a közepébe vágva, miközben feltornáztam magam ülő helyzetbe.
- Behúztam egyet Juwonnak- válaszoltam egyszerűen.
- Mi? Ezt egyszerűen nem hiszem el!- akadt ki teljesen, szerintem érthetetlen módon. Hisz' neki ehhez semmi köze.
- Figyelj! Sok mindent tettél már azóta, mióta felfedtem magam előtted, de ekkora marhaságot még nem. Komolyan, nem gondoltál bele a következményekbe?! Az a fiú Han asszonyság kedvence a kis talpnyalójával együtt. Sanghun, azt hiszem. De miért is húztál be neki?
Folytatta tovább monológját, miközben összevissza hadonászott kezeivel és jót derültem rajta, mikor karja akadálymentesen áthatolt a szekrényemen, mivel amellett állt.
- Konkrétan közölte velem, hogy egy nagy kurva vagyok, mivel reggel Taeyang kísért be a teremhez, nem GD. Aztán mondta, hogy lehet kölcsönkér majd tőle és Hyeyoon bárjában meghúz...- adtam meg a választ egy kicsit szégyenkezve, mert azért csak rossz volt ilyeneket hallani. Egy eltátott szájú fiúval találtam szembe magam.
- Én esküszöm, hogy megölöm azt a gyereket. Megölöm!
Kezdett el dühöngeni Baek. Még soha, ismétlem, SOHA nem láttam dühösnek. Megijesztett hirtelen kitörése. Ha tudta volna- vagyis ha a "teste" engedi neki, akkor a szekrényem már nem állt volna teljes épségben. Gyorsan kellett reagálnom, mivel sejtettem, hogy el akart tűnni. Hát, most nem jött össze neki.
- Hogyan tervezted megölni? Ha szabad tudnom- nem értettem nagyon a szellemekhez, de azért azzal tisztában voltam, hogy test nélkül nehéz megölni valakit.
- Megszállom és levetem magam, jobban mondva őt, a tetőről. Vagy bármit, csak fizessen meg azért, amiért így viselkedett veled. Ilyet nem tehet! Érted? Túl messzire ment- tépte haját. Vagy... Nem tudom.
Azért egy picit kíváncsi vagyok, milyen lehet szellemnek lenni. Érzékelik, saját- áthatolható- testüket? Esetleg azokat a tárgyakat, amikbe "beleütköznek"?
- Ne! Baekhyun, kérlek, ne csinálj hülyeséget! Főleg ne miattam! Így újra át kellene élned, milyen meghalni. Meg amúgy is. Jiyongék biztos elintézik. Már régóta érett ez a fajta gyümölcs, amit Juwon termesztett. Ne is törődj vele!- fogtam könyörgőre, mivel tudtam, hogy a fiú úgysem fog hallgatni rám. Mindig is önfejű volt.
Láttam rajta, hogy valamin nagyon elgondolkozott. Talán a szavaimat ízlelgette és mérlegelte a dolgot, megéri-e neki rám hallgatnia vagy sem.
- Legalább kitolhatok vele néha?- kérdezte, még mindig feszülten. Először meghőköltem, majd nem tudtam visszafojtani mosolyomat, de még nevetésemet se. Annyira aranyosnak találtam, ahogy a maga tehetetlen módján próbált megvédeni. Ezek szerint pedig nem is olyan tehetetlen, főleg, hogy képes megszállni másokat. Ezt nekem eddig miért nem mondta?
Mikor sikerült abbahagynom a nevetést, válaszoltam neki.
- Persze- láthatólag kicsit kieresztette a gőzt, de csak egy pillanatra, mert azonnal vissza is pumpálta.
- De ha csak egy ujjal is hozzád ér úgy, ahogy nem kellene, tényleg megölöm.
Annyira utálom. De valóban! Miért csinálja ezt velem folyamatosan? Csak úgy megjelenik, aztán felszívódik! Olyan idegesítő.
Délután fél egyet mutatott a falon csüngő óra mutatója, amikor betrappolt a szobaajtón három lakótársnőm. Nem nagyon foglalkoztunk egymással. Soha nem beszélgettünk, nem kommunikáltunk semmilyen módon, csak ha nagyon muszáj volt. Így oldottuk meg azt, hogy miénk az egyik legrendesebb szoba. A legrendesebbet pedig itt úgy kell érteni, hogy nincs se lopás, se balhé. Egy ideje már nem volt... Úgy éltünk egymás mellett, mint négy idegen. Vagy, mintha nem is együtt laknánk abban a picike kis szobában. Néha Dasommal beszélgettünk titokban a mosdóban, de Seo és Hyerin szinte alig tartózkodtak a helységben. Igazság szerint én is ritkán tengettem itt az időmet, mivel mindig Jiyonggal és a srácokkal lógtam, ameddig csak lehetett.
Tényleg! Hogyan felejtkezhettem el Jiyongról? Azonnal meg kell keresnem! Kivágtattam az ajtón, majdnem elsodorva két alakot, ám így is sikeresen nekiütköztem az egyiknek. Kikerekedett szemekkel figyeltem azt a fiút, akivel közelebbi ismeretségbe kerültem. Félelemmel, mégis bátorsággal és magabiztossággal néztem a társára.
- Nem tudsz vigyázni? Legközelebb lelöklek a lépcsőn, ha még egyszer belém jössz. Kurva. De, lehet hogy én szívesebben mennék beléd...
Hajolt hozzám Sanghun. Kicserepesedett ajkait a hajtövemhez dörzsölte a halántékomnál. Undorító volt. Éreztem erős, férfias parfümje illatát, amit szerintem magára boríthatott, mivel túl intenzívnek hatott. Már arra készültem, hogy ellököm magamtól, mikor valaki a vállánál fogva visszarántotta.
- Ő az enyém Sanghun! Ezt jegyezd meg! Te is!- fordult felém hirtelen éhes szemekkel.- De ha szeretnéd ketten is dolgozhatunk rajta, lehet úgy olcsóbb is lenne- mosolygott kajánul társára Juwon.
- Nem vagyok én senkié- léptem előrébb, ők pedig meglepetésemre, de hátráltak.- Főleg nem a tiétek!
Sziszegtem fogaim között. Éreztem, ahogy a feszültség egyre jobban átvette felettem a hatalmát. Összeszorított öklömben a körmeim ismét sebesre vájták tenyereimet. A látómezőm körvonala szép lassan feketedni kezdett. Láttam, hogy a két, riadt tekintettel rám meredő fiú, egyre jobban hátrált, míg én vészjóslóan közeledtem feléjük. Majdnem elérték a lépcsőt, mikor egyikőjük megszólalt, és felé kaptam a fejem.
- Hé, Micha! Tudod, hogy nem gondoltuk komolyan. Csak hülyültünk, nem kell egyből felkapni a vizet- próbálta menteni a menthetőt Sanghun. Mit mondjak, kevés sikerrel.
- Így igaz, csak meg akartunk viccelni. Ne kapd fel a vizet!- nevetett fel erőltetetten Juwon. Én is nevettem, persze csak szarkasztikusan. Hangom rekedtesen hangzott és sokkal mélyebben, az eredeti hangszínemnél.
- Ne kapjam fel a vizet? Rossz vicc volt fiúk. Nagyon rossz vicc...
Már épp támadásba lendültem volna ellenük, mikor eltakarta előlem őket egy szőke hajkorona és egy széles hát. Vagyis törékeny kis testemhez képest, az övé szélesnek hatott. Jobb kezével hátranyúlt, megragadta csuklómat és egyenesen a lapockái közé rántotta legyökerezett mivoltom.
- Tűnjetek el- ennyit mondott. Inkább suttogott. Hangjában kivehető volt a feszültség és a visszafojtott düh. Sanghun és Juwon úgy iszkoltak lefelé a lépcsőn, mint két kisegér. Majdnem lelökték egymást. Szívem szerint kinevettem volna őket, amiért a félelem által szerencsétlenkedtek és átestek árkon-bokron, de idegállapotom ezt nem engedte meg. Megmentőm villámgyorsan szembefordult velem és a lehető legszorosabban magához ölelt.
- Mimih...- nyögte nevem nyakhajlatomba, oda, ahová mindig befúrta arcát, akárhányszor közel szerette volna érezni magát hozzám.- Hallottam mit csináltál. Büszke vagyok rád, de azért nem kellett volna úgy helybenhagynod- közölte velem tárgyilagosan, de azért a végét elkuncogta.- Főleg, hogy még javítottál is a külsején- vigyorogva csíptem hátába, mivel még most is szorosan tartott.- Naa! Ez fájt!- mondta, miközben elengedett és fájó pontja felé kapott, de sajnos nem érte el. Egyszerűen csak a közelségével képes volt megnyugtatni.
- Gyenge vagy- szúrtam oda neki, miközben egy csókot próbáltam lopni tőle. Nem is kellett lopnom, mert adta ő magától is.- Szeretlek Jiyong.
- Én is szeretlek Mimi. Most pedig- itt újra suttogóra vette a hangját és a fülembe mormogott.- Pakold össze a legszükségesebb holmijaidat egy táskába. Lelépünk. Nem maradhatunk itt tovább. Nem biztonságos itt neked. Ismerek egy jó helyet Mimi. Elvégezheted az iskolát álnéven, ha akarod, de soha nem kell majd dolgoznod. Ott vigyázni fognak rád. Én vigyázni fogok rád! Kérlek gyere velem!- hangjában érezhető volt a fájdalom, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy vele tartsak. Homlokát homlokomnak döntötte, úgy fürkészte éj fekete íriszeimet. De annyi kétely merült fel bennem. A bizonytalanság kezdte átvenni felettem a hatalmat, mégis ott bujkált a menni akarás is. Testemben melegség áradt szét, valamiért boldogságot és megnyugvást éreztem.
- Veled megyek- leheltem ajkaira. Puha párnáit finoman hozzáérintette enyéimhez, de nem csókolt meg, csak egy puszit kaptam tőle.
- Fél négykor várlak az étkező előtt.
Csak bólintottam. Magához húzott olyan szorosan, mint ezelőtt, majd elengedett és elment. Egyenesen a szobánk felé vettem az irányt. Az ajtón belépve azt láttam, hogy mindenki csinál valamit, de csak Dasom pillantott fel a füzetéből. Csodálkoztam azon, hogy mind ott voltak, mert ilyenkorra már szét szoktunk szóródni az intézet különböző szegleteiben. Fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék el pakolni anélkül, hogy észrevennék. Nem tellett sok időbe rájönnöm, hogy ez egy lehetetlen feladat. De még azt sem tudtam, hogy mibe pakoljak. Világ életemet ennek az intézetnek a falai között töltöttem, nem volt bőröndömön. Csak egy kis sporttáskám és az iskolai hátizsákom. Úgy döntöttem, hogy rendrakást imitálok. Kiszedtem a szekrényemből az összes létező ruhámat, amit bevallok, nem volt sok, majd elkezdtem őket szelektálni. Mire lehet majd szükségem az új helyen. Csak a legfontosabbakat vihettem magammal, így azok kerültek a szekrényben a legfelső polcra. Majd az iskolatáskámból szedtem ki mindent és azoknál is azt tettettem, mintha csak pakolgatnék. Még a következő napi holmikat is kikészítettem. Mikor ezzel végeztem, elnyúltam az ágyon és vártam. Vártam, hogy a lányok kimenjenek a szobából és elkezdhessek bepakolni, mivel már csak egy fél órám maradt. Nem szándékoztam sok mindent vinni, nem is lett volna mit. Ruha, zsebpénz, egy-két női dolog, pár kinyomtatott közös kép a fiúkkal, amit persze az ő telefonjukkal készítettünk, toll és papír, mert az mindig van nálam, meg persze a macim. Az elmaradhatatlan kelléke az életemnek. Egy negyed óra múlva mozgásra lettem figyelmes. Seo és Hyerin néhány füzetet a csípőjüknek támasztva vonultak ki a szobából. Dasom nem mozdult. Mit csináljak? Már alig maradt időm! Dasom, légyszi menj ki! Csak egy picit!
Mintha csak meghallotta volna segélykiáltásomat, kiment. Őrülteket megszégyenítő sebességgel pattantam fel és rohantam a sporttáskához. Kicipzároztam és feltéptem a ruhásszekrény ajtaját. Kiszedtem belőle mindent, amit előre elkészítettem és belehánytam. Mivel ez is hátizsákszerű volt, úgy döntöttem, a másikra nem is lesz szükségem, hisz ebbe minden belefért. Eltettem még a pénzt, a piperecuccokat és a plüssöm, felvettem egy tavaszikabátot, vállamra dobtam a táskát és ledermedtem. A kilincs lenyomódott és kinyílt. Ugyanolyan elkerekedett szempár nézett vissza rám, mint ahogy én is festhettem. Dasom elmosolyodott és becsukta maga mögött a nyílászárót.
- Szóval lelépsz. Remélem azért nem csinálsz túl nagy hülyeséget GDvel, mert akkor megint menthetlek ki a szarból- közölte velem nézőpontját. Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért nem akart beárulni vagy visszatartani. Sőt, még jókívánsággal is ellátott.
- Köszönöm Dasom.
- Ne köszönj semmit. Csak menj!- olyan könnyeden vette az egészet. Mintha tervezne valamit... De vajon mit? Á, biztos csak megint túlagyalom. Kezem megmarkolta a kilincset és már épp készültem volna lenyomni, de megállítottak.
- Sok szerencsét... Szerencsétlen...- Dasom nem nézett rám. Háttal állva mondta nekem. Megdobbant a szívem. Nyolc éve nem szólítottak ezen a nevemen. Könnyek szöktek a szemembe. Éreztem, ahogy egy végigcsordogál az arcomon. Nem töröltem le, hagytam, hagy szántsa a barázdákat.
Nem köszöntem meg, mert azt mondta, ne köszönjek semmit. Lenyomtam a kilincset, kiléptem rajta és vissza se nézve bezártam. A folyosón megtöröltem arcom, hogy Ji ne aggódjon miattam. Szaporán, hátra-hátra pillantgatva haladtam a lépcsőn, nehogy meglásson valaki. Bár, ez nem volt valószínű, mivel ilyenkor nem sok gyerek járkált az épületben. Az étkezőajtó előtt nem volt senki. Toporogva várakoztam, amikor valaki hirtelen befogta a szám. Jiyong volt az.
- Sss, ne hangoskodj! Gyere!- súgta és megfogta a kezem.
Maga után húzott a bejárathoz, majd azon ki és a járdán haladva megcéloztuk a kaput. Az izgalom minden porcikámat átjárta. A szabadság érzete megrészegített, de bennem bujkált a lebukástól, vagy a visszatoloncolástól való félelem is. Mivel benne volt a pakliban, hogy lebukunk és akkor szétválasztanak minket egymástól. Jiyongot bezárták volna egy börtönbe, engem pedig egy javítóintézetbe.
Odaértünk a kapuhoz. G-Dragon lenyomta a kilincset... De nem nyílt ki. Lefagyott mindkettőnk arcáról a mosoly. Értetlenül néztünk hol egymásra, hol a bejáratra, aminek nekünk most a kijáratot kellene szolgáltatnia. Ilyenkor nyitva kellene lennie, hisz' a szilencium csak négy órakor kezdődik. Ji még néhányszor megrángatta, hogy biztos legyen a dolgában, de sajnos biztos volt.
- Mi a szar? Ez miért nincs nyitva?- kérdezte tőlem, mintha én tudnám a választ.
- Mert nem vagyok hülye- hallottunk meg egy hátborzongatóan ismerős hangot a hátunk mögül. Sebtiben fordultunk meg mindketten, még mindig egymás kezét fogva. Ezt nem hiszem el! Tudtam! Egy rémálmom vált valóra! Elkaptak minket...
- Han asszony. Maga most szépen megfordul és visszamegy az irodájába, de előtte ideadja nekem azt a kulcsot, majd mindent rendjén elfelejt!- mondta a mellettem álló fiú, egyenesen a nő szemeibe nézve.
- Igen, gazdám- mondta a megszólított és pontosan azt csinálta, amit a szerelmem mondott neki. Mi a szar? Mi az, hogy "igen, gazdám"? He? Én már semmit nem értek...
-Mimi! Gyere már! Kifutunk az időből- ragadta meg karomat a fiú és szaladva maga után vonszolt. A hirtelen helyváltoztatástól majdnem hanyatt estem, amin a gyors tempó sem segített. Már nagyon fájt a karom, de nem engedte el, mert félt, hogy akkor lemaradok, pedig jobb futó voltam, mint ő. Gyors voltam, mint a szél. Csak kellett egy kis idő, míg megszoktam.
- Jiyong, mi volt ez az egész?- kérdeztem tőle, mikor sikerült felvennem vele az iramot.
- Semmi, csak bízz bennem.
Erre nem feleltem, csak hűségesen követtem. Pont az ellenkező irányba vezetett, mint amerre a suli vagy Hyeyoon bárja volt. Még sosem jártam ebben a kerületben. Teljesen ismeretlen volt. Szöul déli része. Elég lepukkant, nem néztem volna ki belőle, hogy biztonságos.
Már legalább egy fél órája rohanhattunk, össze-vissza kanyarogva- sőt, valamelyik utcában kétszer is elmentünk és volt egy olyan érzésem, hogy szándékosan...- mikor lassítani kezdtünk. Már nagyon kifulladtunk mindketten. A fiú berángatott egy sikátorba a kukák mögé, majd elengedett és megtámaszkodott a térdein, hogy kifújhassa magát. Én a hátamat a falnak döntöttem és kicsi meg is rogytam, mert hiába voltam edzett, ez nekem is kimerítő volt. Legalább öt perce pihenhettünk, mikor GD feláll, és a kezeimet megfogva hozzám bújt. Felemelte összekulcsolt ujjainkat, nézegette őket, majd leheletnyi puszit adott mindkét kézfejemre.
- Most el kell mennem egy kid időre. Ne aggódj, pár perc és visszajövök, csak el kell intéznem valamit- közölte.
- Mi? Miért? Jiyong, kérlek ne hagyj itt- nyüszítettem, akár egy kiskutya.
- Ne félj! Sietek vissza hozzád. Nem lesz bajom, ahogy neked sem, csak ne mozdulj el innen. Rendben?- kérdezte.
- Rendben- mondtam ki kicsit sértődötten, amiért nekem ott kellett maradnom.
- Bízz bennem!
- Bízom benned...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése