Prológus

Hol is kéne kezdenem... Talán a bemutatkozással? Hát, legyen. Német Mária vagyok, de csak Ria. Nagyon nem kedvelem a nevemet, mert szerintem ódivatú, de mamámat is így hívták, szóval a szüleimnek nem volt más választásuk. 15 vagyok, de jövő hónapban lesz a születésnapom. Nem sok érdekes dolog van, amit tudni kellene rólam, maximum annyi, hogy nagyon nagy kpopper vagyok és imádok táncolni, sportolni és írni. Mindenféle tánctípust és sportot kipróbáltam már. Néptánc, társastáncok, hip hop. Úszás, kézilabda, röplabda, de az örök kedvencem a futás. Novellákat, hosszabb sztorikat és verseket is sikerült már alkotnom. Nem tudom, hogy jók lettek-e, mivel nem mutattam meg még senkinek. Talán majd egyszer.

De, túl sok volt már így is belőlem, folytassuk a családommal. Nem túl érdekesek. Apum munkamániás. Szakácsként dolgozik egy lepukkant étteremben, ezért nem keres túl sokat. Anya itthon van a jelenleg hét hónapos kishúgommal. Imádom a kis töpörtyűt. A neve Zorka és én választottam! Lapozgattam a naptárat és egyszer csak szembetaláltam magam ezzel a névvel és szerelem volt első látásra! Vagy olvasásra..? Mindegy. Van egy bátyám is, aki most fejezte be a gimnáziumot. Dávid villamosmérnök szeretett volna lenni, ösztöndíjjal bekerülni az egyetemre, de sajnos nem érte el az adott pontszámot, így lecsúszott róla. Saját zsebből pedig nem tudtuk volna finanszírozni tanulmányait, szegénnyel mindketten így is csak az eszünk miatt tudtunk idáig eljutni, mivel a kitűnő tanulók ingyen járhatnak iskolába. Persze ebben rengeteg erőfeszítésünk van. Hiába olyan az agyunk, mint a szivacs, küzdenünk kellett azért, hogy jó gimnáziumba kerüljünk és onnan még könnyebb legyen az egyetemhez vezető út. De, mint látjátok, Dávid lecsúszott róla. Viszont megesküdött, ebben az évben keményen fog küzdeni, tanulni, dolgozni és újra megpróbálja majd a jelentkezést. Szerencsére nekem még addig van három évem. Most voltam elsős, szeptemberben pedig a másodikat kezdem. Még fogalmam sincs arról, mi szeretnék lenni. A tanárom szerint ez majd időben elválik. Hát, reménykedjünk benne.

Nos, ez így leírva elég szörnyűnek tűnik, de nem az. Vagyis nem ennyire eget rengető. Mivel van egy kis fénysugaram, név szerint Hässler Teodóra, röviden Min. Ne kérdezzétek, honnan jött neki ez a név, mert nem tudom. Én becenévnek a Teo-ra vagy a Dórira gondoltam, de ő már az elején így mutatkozott be. Nem úgy ismerkedtünk meg, ahogy azt gondoljátok, hogy csak mellettem vagy mellette volt hely és ennek következtében egymás mellé kellet ülnünk, majd összebarátkoztunk és Best Friends... Még véletlenül sem. Utáltuk egymást. Még az első hónapban összejött az egyik osztálytársunkkal, Kristóffal, aki persze egy hét után dobta. Gyönyörű lány, nem úgy értem. Szőke, hullámos haj, zöld szem, karcsú alkat. Csak éppenséggel ilyen ez a kilencedik. Mindenki azt hiszi, hogy akkor most ő a menő, meg a király. Pedig rohadtul nem! Csak egy kis pisis a már majdnem felnőttek között. Itt már nincs tanár néni és tanár bácsi aki megsimizi a térdecskédet, ha elesel. Nem! Itt inkább fellöknek és meg is taposnak. Ha csak egy picit is gyengének mutatod magad. Ezért mentem Min után, amikor sírva szalad ki az osztályteremből, mikor Kristóf beégette. Természetesen a lánymosdóban találtam rá. Nem értem miért, de a lánymosdó mindig teli van. De akkor nem érdekelt. Megkerestem azt a fülkét, ahol ő volt és mivel tudtam, úgyse engedne be önszántából, feltörtem a zárat. Persze itt sem kell a legrosszabbra gondolni, egyszerűen csak a körmöm kellett hozzá és a zár kinyílt. Tudjátok, ez a piros-zöld forgató. Na, nem is kell említenem, hogy meglepődött. Arcát meglátva azonnal elnevettem magam. Ahogy ott ült a lehajtott WC-deszkán piros, bedagadt szemekkel és elfolyt festékkel, meg amilyen őzike szemeket meresztett rám... Annyira nevetséges volt. Természetesen erre rögtön megsértődött, én meg nem, hogy bocsánatot kértem volna, hanem tovább kezdtem alázni. Csak mondtam neki azt a sok hazugságot, ami elsőnek az eszembe jutott. Megint elsírta magát, ám én hajthatatlanul folytattam. Mikor már nagyon begurult, nekem esett, hogy, hogy merészelek ilyeneket mondani neki. Még ekkor sem hagytam abba és egyszer csak, elértem célomat. Megpofozott. De úgy, hogy a kis helységben fejem az ajtónak csapódott. Nem mondom azt, hogy nem fájt, mert legszívesebben én is elsírtam volna magam, de helyette inkább elmosolyodtam. Kezeit szája elő kapta és látszott rajta, hogy megijedt. Épp belefogott volna a sorozatos bocsánatkéréseibe, viszont közbeszóltam.

- Ne! Ne kérj bocsánatot! Ezt akartam. Hogy szedd össze magad és viselkedj végre normális emberként, nem pedig egy bogárként, amit nyugodtan eltaposhatnak. Szóval szedd össze magad és irány kifelé arcot mosni mert nagyon ronda vagy.

Ezzel pedig ott is hagytam. Diadalittas mosollyal sétáltam be termünkbe és mentem a padomhoz, ami a fal mellet, az első sorban foglalt helyet. Mindenki árgus szemekkel követte végig minden mozdulatomat, mire feléjük is megeresztettem egy mosolyt. Ők csak grimaszoltak és elfordultak.

Ezután persze Min csak az én társaságomat kereste, amit nem bántam, mivel nekem sem voltak barátaim. Ő vezetett be a kpop világába, amit először elleneztem, mivel én is azok közé az a tipikus emberek közé tartoztam, hogy: "Hogy tudod megkülönböztetni őket?" "Hogy tudod megjegyezni a nevüket?" "Ezek buzik." "Jajj, már megint ez a csing-csáng-csung zene." "Mi a különbség a kínaiak és a többi ázsiai között?"

Természetesen azóta változtam. Már egyiküket sem tartom buzinak. Sőt, nem is használom ezt a szót! Már rengeteg bandát ismerek és meg is tudom különböztetni őket, akár csak hang alapján is. Azóta tudom mi a különbség az ázsiaiak között. Lehet, hogy külsőleg hasonlítanak, de minden másban eltérnek. Ez olyan, mintha egy magyart meg egy lengyelt próbálnál összehasonlítani. Azóta nem csing-csáng-csung, hanem már folyékonyan beszélek koreaiul, Minnel együtt. Mivel ők elég gazdagok, megteheti, hogy külön tanárhoz járjon. Így, ha neki vége lett az órájának, megtanította nekem az anyagot. Utána már okosabbak lettünk, tehát az utóbbi időben már titkon videóra is felvettük... Én pedig cserébe táncolni tanítottam. Minden tudásom átadtam neki és rájöttem, hogy nagyon sok dologban hasonlítunk egymásra. Teljesen tökéletesen másolta le rólam a lépéseket. Elválaszthatatlan barátnők lettünk.

Sokat köszönhetek neki. Ha ő nem lenne, szerintem már összeroppantam volna. A világ tűhegyes fogai áttörték volna a kemény páncélomat, amit magamra növesztettem az idő során. Így is túl sokáig bírtam. Túl sokáig...